A nőnevelés feltételeit az
határozta meg, hogy a nő az adott társadalmi formációban milyen szerepet
töltött be és milyen helyet foglalt el a társadalmi rangsorban.
Ha egy adott társadalmat veszünk
figyelembe, a nőket több nagy csoportra lehet felosztani:
- Vezető réteg, csoport nőtagjai, akikre a mindennapi előírások nem vonatkoznak.
- A második nagy csoport a kiszolgáló emberek csoportja – rabszolgák, cselédek, szolgák - tulajdonnal nem rendelkező emberek, akik a fizikai erejükkel vesznek részt a termelésben. Ezen csoporton belül a nőnevelés azt jelenti, hogy a lányok az anyjuktól tanulnak meg minden.
- A harmadik csoport a középréteg tagjai, akiknek adódhat valamiféle lehetőségük az életben, ehhez viszont bizonyos fokon ismereteket kell megszerezniük.
- Negyedik csoport a legősibb foglalkozás tagja, akiknek adott műveltségi szinten kellett állniuk – gésák, hivatásos szeretők, hetérák. Természetesen ez a nagy csoport is felosztható a kiszolgáló férfiak szintjének megfelelően. Más igénye volt a római légionáriusnak, más egy patríciusnak.
Az ókori kultúrák szent könyveiben,
törvényeiben viszonylag kevés utalást találhatunk a nők társadalmi szerepére,
ám már ebből a csekély számú adatból (vagy még inkább az adatok hiányából) is
láthatjuk, hogyan tekintettek a nőkre.
Az egyiptomi Halottas Könyv /Egy, 2.20-23./ az úgynevezett „tízparancsolat” 27. pontjában egyértelműen
meghatározza, hogy a törvények csak a férfiakra vonatkoznak (”természet ellen
sosem vétettem férfiakkal”). Az asszír „bűnjegyzék” /Agy, 106-110./ is csak két esetben utal nőkre, akkor is férfiak bűneivel
kapcsolatban: az egyik férfi „sanyargatott egy szegény özvegyasszonyt”, egy
másik pedig „szomszédjának asszonyával hált”. Az asszír tízparancsolat is
csupán annyit ír elő a nők kapcsán /Agy, 116-118./, hogy örömlányt, papnőt nem célszerű feleségül venni.
Évszázadokkal később, a XI.
századi Indiában is úgy tartották, hogy „a legfőbb asszonyékesség: a férj.” /Mes, 1.292./. Az asszony egyébként csak akkor jut az égbe, ha férjével
alázatos /Mes, 2.301./. Nincs szükség tehát önálló véleményű nőkre, akik saját
egyéniséggel bírnak.
Egy másik összegezésben már említésre
került Sztrabón véleménye /Str, 58./, mely szerint az asszonyokat észérvvel nem lehet irányítani,
csak vallási babonákkal, előírásokkal. Ez is azt jelenti, hogy nem látta
szükségét a nők férfiakéhoz hasonló iskolázásának.
A mózesi hagyomány eleve bűnösnek
kiáltja ki a nőket, mivel a nő volt az, aki először evett a tudás fájának
terméséből /Móz, 2.20.0-17./. A második „tízparancsolat” /Móz, 2.34.10-26./ azt írja elő, hogy a meghódított területek asszonyait,
lányait feleségül kell adni az ifjakhoz. Ebben a „győztes mindent visz” elvet
láthatjuk, illetve azt, hogy a nőket egyszerűen hadizsákmánynak tekintették.
A férfiközpontú gondolkodás az
erkölcsi előírásokban is tetten érhető. A törvény előírja /Móz, 3.18.22-23./, hogy „férfiuval ne hálj úgy a mint asszonynyal”, de
azt nem tiltja, hogy asszony háljon asszonnyal. A halálbüntetéssel járó bűnök
között a férfi-férfi, férfi-lánytestvér, férfi-anyja szexuális kapcsolata áll
az első helyen, a nő-nő együtt hálását meg sem említi. /Móz, 3.20.1-21./
Az Újszövetség is megerősíti /Kor, 1.11.3-12./ a sorrendet a nemek között a férfi javára. Szent Pál is
kijelenti: „A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak.” /Tim, 2.11-14./
A Korán jóval több alkalommal
említi a nőket, mint a Biblia. Kijelenti például /Kor, 2.228./, hogy a nőket ugyanazok a jogok illetik meg, mint a
férfiakat, bár a férfiak egy fokkal felettük állnak. Ez nyilvánul meg abban is,
hogy ha férfi paráználkodik, az nem bűn, de a nők esetében igen /Kor, 4.15-16./. Ez azért van, mert a férfi a nő fölött áll /Kor, 4.34./.
Ezeket a kijelentéseket részben
azzal lehet magyarázni, hogy a Korán szerint nem a nő kezdeményezte a tudás
fájának a gyümölcsének elvételét, hanem Ádám. Így az iszlámban nincs jelen a
nőket eleve bűnösnek tekintő szemlélet, amely a keresztény egyházakban hol
burkoltan, hol erőteljesen, de gyakran megjelenik. Ez az egyenjogúság azonban
csak a földi életben érvényes. A „Paradicsomban” nagy szemű hurik szolgálják ki
a férfiakat, tehát ők csak szolgálóként – instrumentum vocale – kerülhettek a
Paradicsomba.
Ezt a tézist használta ki az
asszaszinok „hegyi Öreg”- je, amikor önös, hódító céljai érdekében egy
„ál-Paradicsomot” hozott létre a harcosai számára, akik mindenben követték az
utasításait, hogy ebbe a Paradicsomba kerüljenek vissza /Pol, 83-87./.
A középkori Európa „barbár” népei
a források szerint némileg másként tekintettek a nőkre. Tacitus szerint a
Brit-szigetek lakói között nemi egyenlőség volt /Tac, 17./, a germánoknál pedig még a ruházatuk sem tért el a férfiakétól.
A germán egyenlőség a vikingek esetében is
megvolt /Kop, 16./, ugyanis általában kisorsolták melyik nő melyik férfival
mulasson. Egyébként hasonlóan más népek erkölcsi előírásaihoz, a germán
„tízparancsolat” is előírja, hogy más asszonyát ne kívánd, de azt nem, hogy más
férjét ne kívánd. /Edd, 258-260./
Az eddig ismertettek alapján
egyértelmű, hogy az ókorban és a középkorban a nők nevelésére, személyiségének
fejlesztésére nem figyeltek olyan mértékben, mint a férfiakéra. Minden
bizonnyal úgy vélték, hogy a nő a háztartási munkát az anyjától úgyis
megtanulja, a szexbe pedig belejön.
Nőnevelésről az általam átnézett
források közül elsőként a finn népi eposzból, a
Kalevalából értesülhetünk, igaz kissé pejoratív értelemben.
A fiatal finn asszonynak
elsősorban arra kellett figyelnie, hogy az addigi családi kötelékét felszámolja,
és mindenben a férj családját kellett követnie, azok kedvét kellett keresnie,
illetve kiszolgálni őket. A Kalevala részletes leírást ad egy asszony napi
munkájáról, feladatairól. Felhívja a figyelmet, hogy csak halkan szabad
dolgozni, nehogy a szomszédok felfigyeljenek arra, hogy munkát végez. Ha valami
gondja támadt, például nem kapott az anyóstól eleget enni, vagy sokat kellett
dolgoznia, azt nem panaszolhatta el a szomszédban. /Kal, 178-191./
A Kalevala részletesen leírja az
új férj teendőit felesége „nevelésével” kapcsolatban: Egy éven keresztül csak
szép csendesen kell mondania az asszonynak, hogy mit csináljon, a második évben
kacsintással, évelődéssel kell hatni rá, a harmadikban pedig már mérges
toppantással. Ha ezekre sem hallgat, és egyik sem használ, akkor a negyedik
évben néhány vékony bottal meg kell „kínálni”. Görcsös botot, szíjat nem kell
használni. Ha erre sem hallgat, akkor a nevelést nyírfavesszővel kell
foganatosítani, de csak óvatosan, a bunda alatt kell a házba bevinni, hogy a
szomszéd ne lássa. Óvatosan kell a „nevelést” végrehajtani, hogy kék foltok ne
maradjanak, ezért a hátát és a farát kell kezelésbe venni. /Kal, 192-196./
Egy finn öregember a
következőképpen emlékezett vissza arra, hogyan „nevelte” feleségét: hiába tette
a szépet a nőnek, hiába látta el mindennel, nem tanulta meg a rendet. Amikor
meglátta az első „nevelőeszközt”, a nyírfaágat, a szívéhez szorította a férjét,
a tövises borókaág látványa rögtön kedveskedést idézett elő nála, a
fűzfavesszős „nevelés” után pedig azonnal a nyakába borult. /Kal, 192-196./ A Kalevala jól bemutatja a nők helyzetét a hagyományos
társadalomban: a férjnek, illetve a férj családjának való alárendeltséget, a
veréssel történő „nevelés”-t.
A fenti példák és idézetek
segítségével azt igyekeztünk szemléltetni, hogy a nők helyzete az évezredek
során alig változott, korszaktól és földrajzi térségtől függetlenül –
legalábbis a különböző népek hagyományai, törvényei ezt tanúsítják. Egyes
vallásokban, társadalmakban a nők valamivel több jogot élveztek (iszlám, egyes
germán népek), de általában nem tekintették őket szuverén egyéniségeknek.
Feladatuk kizárólag a háztartás vezetése, a gyermekszülés és a férfiak
kiszolgálása volt.
