„Az istennek nincs pénze … az
isten meztelen” /Sen 260./
Minden ember csoport, akik
valamilyen természetfeletti, felsőbbrendű lényben hittek, imádtak valamilyen
természeti jelenséget – napot, holdat – benépesítették a természetet istenekkel
mindig valamilyen áldozatot mutattak be az isteneknek a jóindulatuk elnyerése
miatt. Ez az „áldozat” végig kíséri az emberi történelmet és véleményünk
szerint ez jelentette az eredeti bűnt, melyet az áldozat – tevők az
embertársaikkal szemben elkövettek.
Lopás: általában minden vallás
tiltotta a más tulajdonának az elvételét, de különösen az isteneknek szánt
adományok eltulajdonítása volt az egyik főbűn.
„Nem loptam el a templomok
áldozati barmait.”/Egy 2.18-19./
Az áldozat általában pazarlást is
jelentett, mivel az áldozatokat elégették, vagy valamilyen más módon
megsemmisítették:
„Ökröket és kecskéket öltem le
neked…
Táplálékról gondoskodtam neked….
Kenyeres sütöttem neked”…/Egy 2.103-105./
Az egyiptomi kultúrára jellemező
piramis építések az isten – fáraó emlékeit jelentette. Egyben a felhalmozott
javak „ elpazarlása”, melyek a sírleleteket jelentette.
„A kincs, amit életedben
szorgalmasan gyüjtöttél…….
mihelyt a halál hív…..
magadra hagyd” /Mes 1.130./
Az isten nem vár jutalmat,
áldozatot. „Az isten nem úgy őriz, mint pásztor, hogy bot van a kezében. /Mes 1 180./
Viszont az indiai kultúrára
jellemző önkéntes tűzhalál öngyilkosságra ösztönözte az asszonyokat. /Mes 1 293./
A Titkos Tanítások szerint a
Legfelsőbb lény hétféle táplálékot teremtett /Upa164./ - az isteneknek kettőt áldozatot és felajánlást, ezzel mintegy
kényszerítve az embereket az élelem „ pazarlására”.
A homéroszi görögök is áldoztak
az isteneknek, hogy a halottak lelke megnyugodjon /Homo591./, valamint az elhunyt fegyvereit is elégettek máglyán /Homo 595./.
A második főbűn a gyilkosság: az
első gyilkosság oka Káin és Ábel /Móz 1.4.1-16./
esetében azért történt, mert Ábel állatot áldozott fel, míg Káin a föld
termékeit, melyet az isten nem vett jó néven – szinte nem fogadta el Káin
áldozatát. Ebben az esetben két gazdálkodási forma állattenyésztés és
földművelés képviselői csaptak össze, melyből az állattenyésztők kerültek ki
győztesen, amit a teremtés sorrendje is igazol: az isten megteremti Ádámot,
majd Évát, majd az állatokat, majd a növényeket, hogy az az állatok tápláléka
legyen.
A pogány kor áldozatára
emlékeztet Ábrahám cselekedete, amikor az isten ösztönzésére fel akarta áldozni
fiát Izsákot.
A második „tízparancsolat” is
előírja az istennek történő áldozást, /Móz2.34.10-26./, viszont azt úgy kell tenni, hogy „kedvesen fogadtassatok” /Móz 3.19.1-36./
A Zsoltárok Könyve /Zsolt 49.11./ megjegyzi, ha valaki meghal, semmit
sem tud magával vinni, a dicsőséget sem. /Zsolt 49.18./
Flavius Josephus /Fla 48./ már párhuzamot von Zeusz és a keresztény isten között, csak az
elnevezésük más. Kijelenti, hogy a törvénygyűjtemények a legnagyobb
bölcsességről tesz tanuságot.
Tárgyilagosan elemzi /Flah 150-156./ az emberi cselekedet kiváltó okát,
a jó és rossz cselekedeteket, melyek teljesen függetlenek az isten akaratától.
A germánok nem tartják
összeegyeztethetőnek, hogy az isteneiket falak közé zárják, egészen addig, amíg
a keresztény vallásra nem tértek át /Tac 44./
Véleményünk szerint a Korán
sokkal tárgyilagosabban közelít a témához, amikor kijelenti, hogy Jézus, Mária
fia nem más, mint egy próféta /Kor 5.84./
Allah, az isten nem rendelkezik
emberi tulajdonsággal – nem nemz gyereket, hanem teremt /Kor 19.217./
A pazarlás megszűnését jelenti az
az előírás, hogy az áldozati tevék húsát szét kell osztani az éhezők között. /Kor 22.36-37./
