Mindennapi kenyerünk

A fogyasztott élelmiszerek alapján is három csoportot tudunk megkülönböztetni:

• a felső, irányító réteg, - akik a szem szájnak ingere által meghatározottakat megengedték maguknak
• a középső, a lecsúszástól tartó, és a felkerülésre esélyt nem látó réteg
• a kiszolgáltatott, kiszolgáló termelő csoportok, rabszolgák, földművesek, halászok, katonaság

Minden társadalmi alakulatban feltalálható az adott földrajzi körülményeknek megfelelő alapélelmiszer, melyre a korabeli irodalom szinte nem is utal, mert értelemszerű volt a fogyasztása. A különlegesebb élelmet pedig mindig megemlítik.

Rövid áttekintés során betekinthetünk a két gazdagabb csoport által elfogyasztott élelmiszerekről, valamint az általánosan fogyasztott mindennapi élelmiszerekről.

Az egyiptomi Halottak könyve csak nagyon röviden említi meg a cipót, illetve a sört. (Egy 1.72) A különleges indiai ételek is csak a felső rétegek számára voltak elérhetők. (Upa 183.) Firdauszi szerint Ahrimán azon fáradozott, hogy az embereket a zöldség és gyümölcs helyett rászoktassa a hús fogyasztására, mivel az bátorságot ad. (Fir 27.) Az irániak étele, itala a bor, a kenyér, a gyümölcs és a vadszamár húsa volt, de a legelterjedtebb a gyümölcs fogyasztása volt. (Fir 230, 232, 240 és 329)

A tengerparti és a nagy folyók mellett lakók mindennapi étele a hal volt, csak akkor említették meg az ételeket, ha húst és nem halat ettek.

A homéroszi idők étel ünnepe a hús volt, melyet minden alkalommal megemlítettek (Homi 19.), viszont a mezőgazdasági munkák (Homi 89.), a kenyérgabonák megtermelése is fontos volt. (Homi 235.) Speciális grillezést is folytattak, melyek a hagyományai a mai napig fennmaradtak, a deszkára szegezett és a meleg levegővel megsütött hús formájában. (Homi 151.)

Mint minden halat fogyasztó népcsoportoknél, a görögöknél is ünnepnek számított a disznózsír fogyasztása, felhasználása is. (Homi  376.) Az élelmiszerek közé tartozott a kenyér és a bor is. (Homo 468.) A vacsora készítése során általában nem említettek semmiféle ételt, ami azt jelentette, hogy a szokott halat ették. (Homo 496, 497, 498.) A bort vizezve itták (Homo 566.)

A szegényebb csoportok, akik állattartással foglalkoztak, a leölt kecske bendőjébe töltött vérrel, hájjal elkészített ételt ettek. (Homo 700.) Mindennapi élelem közé tartozott a datolya, melyet a rabszolgák és a szegények fogyasztottak. (Xen 65-66.) A Xenophón által vezetett görög seregnek a „barbárok” kenyeret, sajtot és bort adtak. (Xen 74.)

A római időkben korán kialakult egyes területek – pl. a mai Belgium – speciális  ételei, melyeket Rómába szállítottak (Str 222.). Ilyen volt a tej, a sajt és a sózott hús.

Martialis a korabeli forrásokra hivatkozva említi meg a vérivó szarmatákat mint érdekességet (Mar 38.), de részletesen felsorolja a római patríciusok ebédjeinek összetételét, azok beszerzési forrásait. (Mar 130-131.) Ismerteti a különféle helyek különleges ételeit (Mar 132-134.), és ismételten leír egy pompás lakomát (Mar 153.) Ez már nem a mindennapi kenyér kategóriája, de érdemes megnézni (Mar 339.). Mint különlegességet sorolja fel az ajándékba adható élelmiszerek nevét, összetételét, esetenként a származási hely megjelölésével. (Mar 410-431.)

A germánok mindennapi itala az árpa és rozslé (sör), a part menti lakók a borhoz is hozzájutottak. Ételeiket az erdei gyümölcsök, valamint a friss tej vagy aludttej alkották. Általában fűszereket nem használtak. (Tac 1.52-54.) A fűszerek alkalmazása ugyanis a melegebb éghajlatra volt jellemző, részben tartósítás céljával, részben pedig a (romlott) íz kompenzálására.

A germán ételek szöges ellentétei a Plinius által leírtak, melyek salátát, csigát, tojást, tejet, olajbogyót, céklát és egyebeket tartalmaznak. (Pli 36.) Érdekes megemlíteni, hogy a rómaiak leírásai szerint a Brit-szigetek lakói nem ettek nyulat, libát és tyúkot. (Cae 104.) A Man-szigetiek gabonán és tejen éltek. (Cae 105.) Tacitushoz hasonlóan Julius Caesar a germánok ételeként a tejet, a sajtot és a húst sorolja fel. (Cae 142.) Caeser leírása szerint a chara nevű gyökér tejjel történő elkeverésével kenyérféle készíthető (Cae 343.), a búzát pótló árpát ledarált fakéreggel pótolták, úgy sütötték a kenyeret. (Cae 343.)

A vikingek mindennapi ételét a sajt jelentette (Nja 1.180.), melynek a melléktermékét, a savót is megitták. Rendszeresen fejték a birkákat (Nja 1.197.) Ezenkívül heringet, tőkehalat halásztak, fókára vadásztak, gyűjtötték a madártojásokat (Kop 36.), a partra vetődött bálnák feldolgozása mellett gabonát termesztettek, a tengerben az uszadékfát összegyűjtötték, feldolgozták. (Kop 63.) A sör mellett megitták az írót (a vajkészítés melléktermékét) és a savót (a túró és a sajt melléktermékét). (Kop 88.) Aludttejet a spontán alvadás mellett úgy készítettek, hogy a borjak oltógyomrába töltötték a friss tejet, ami ott megalvadt, és létrejött a sajt alapanyaga. (Kop 174.)

A kontinensen élő germánok mindennapi élelme a kása és a hering volt (Edd 97.), csemegének számított az alma (Edd 91.) A volt római birodalom területén ismerték a bort is (Edd326.).

A Korán különféle előírásokat tartalmaz az étkezésre vonatkozóan. Megtiltja a bor fogyasztását (Kor 5.90.), a zarándokút alatt engedélyezi a halászatot, más esetben azonban tiltja (Kor 5.96.). Részletesen elemzi a zsidókkal kapcsolatos tiltásokat, mely szerint nem fogyaszthatnak olyan állatot, melynek karma van, ezenkívül tilos a szarvasmarha és juh zsírjának – szalonna – fogyasztása, kivéve, ha a zsír nem szalonnából, hanem a belsőségekből származik. (Kor 6.146.) Ugyancsak tilos volt a döglött állat húsának fogyasztása, valamint a disznóhús is, kivéve ha valakinek – kényszerhelyzetbe  kerülvén – nem volt más választása. (Kor 16.115.)

A kínai étrend (Maj 1.15-16.) gyümölcsökön kívül gyökereket is tartalmazott. A tengerparton halásztak, rákásztak, sót pároltak (Maj 1.17.) Ették a szójasajtot, a hegyi szilva leveléből pedig teát főztek (Maj 1.196-197.) A papok és a szerzetesek nem ehettek hús, bort sem ihattak (Maj 1.262.), ezért mártásban elkészített zöldségeket ettek. (Maj1.324.) A felső tízezerbe tartozók ehettek mindenféle jót – medvetalpat, kígyót, vadakat – és ihattak bort (kókuszbort) is hozzá. (Maj 2.23.) A házakra kitűzött szalmacsomó jelezte a kocsmát. (Maj 2.36.)

A tatárok eledele tej és hús (Pol 119.), italuk a kanca- és tevetej. Úti felszerelésük két bőrtömlő a tejnek, illetve egy kis fazék a hús főzésének. Az elejtett vadat felkockázták és vízben megfőzve ették. Néha a lovak vérét is itták. A szárított tejet – azaz a tejport – vízben feloldva fogyasztották. A felforralt tejet lefölözték, a tej föléből (tejszín) készítették a vajat, a lefölözött tejet pedig napon besűrítették, megszárították. (Pol 122-123.)

Maco Polo leírása szerint a khataj nép rizsbort iszik, amely lényegesen erősebb a gyümölcsboroknál. (Pol 190.) Indiában (Pol 320.) a szerzetesek – csugi rend – nagyon keveset esznek és isznak, csak kenyeret, rizst és tejet fogyasztanak.

A nomád mongol törzsek (Mon 20-21.) vad gyümölcsöt, gyökeret, halat esznek, az aludttejet gyakran vízzel hígítva fogyasztják. (Mon 50.) Mindennapi élelmük a kecsketej teve vérével keverve. (Mon 56.) Rendszeresen vadásznak, napi 10 darab pocok egy embernek elegendő élelmet jelent naponta (Mon 147.)

A kínai étrend rendszerint 8-10 kis tányérban elkészített 4-5 féle hús, saláta, mártás, kacsa, édességek. Italuk a sárga bor – pálinka – és a sör. (Lig 75-77.)

A tatárok eledele, mint már korábban említettük, a vérrel megaltatott tej. (Spat 227.) A kenyeret nem ismerték, napi 1-2 kancsó köleskását ettek, néha húst, annak levével együtt. (Carp 279-281.)

Csak érdekességképpen említjük meg Cselebi útleírását, melyben Temesvár (Csebi 32.) és Nagybánya (Csebi 112.) vízimalmairól ír, és megemlíti a nagyüzemi kenyérsütést, amikor több ezer török katonának kellett kenyeret sütni (Csebi 143.). Cselebi leírja az italukat (Csebi 168.), a fejadagokat (Csebi 173.), a korabeli népkonyhákat (Csebi 285.) és az általánosságban elterjedt imáreteket, ahol mindenki étkezhetett. (Csebi 599.)

A finn nemzeti eposz a hétköznapi ételek között a halat (Kal 2.75.), a rozskenyeret (Kal 2.6.) és a sört említi meg. Az észt Kalevipoegben a mindennapi élelmiszerekről nem esik szó, csak a „jobb ételek”-ről. (Kalp 175-176.)

Tanítók és próféták

A szájhagyományok, valamint az első írásos emlékek arról tanúskodnak, hogy a történelem kezdetén szinte minden népnek az első szereplője félisten, hérosz volt, aki megtanította az embereket dolgozni, földet művelni és a természeti adottságokat kihasználni. Megszervezték a haszonnövények termesztését, feldolgozását, s ugyanúgy részt vettek az állattenyésztésben és a termékek feldolgozásában, illetve megtanították az embereket mindezekre. Ezek a félistenek emberformájúak voltak – úgy éltek, mint az emberek, ugyanúgy ettek, ittak, szeretkeztek, „bűnöztek”.

Az ókori Mezopotámiában szinte lépésről lépésre követhetjük az öntözési feltételek megteremtését (Gilgames), valamint a legfőbb kultúrnövények, a datolya és tamariszkuszfa felhasználásának lehetőségét és formáit. (Agy 27-31.) Perzsiában Hósung, az iráni hérosz adta át tudását az embereknek. (Fir 14)

A középkori Európa barbár népeinek hagyományában is megjelennek az ilyen „tanítók”. A gall törzseket az isteneik – elsősorban Martius – tanították meg a mesterségekre. (Cae 139-140.) A germánok tanítója, „Tízparancsolat”-uk kidolgozója egy valkűr volt, aki Szigurdnak fejtette ki tanácsait. (Edd258-260.)

A finn Ilmatar istennő gyermeke Vejnemöjnen (Kal 2.10.) gyógyít, (Kal 2.54.), hajót épít (Kal 114-115.), valamint elkészíti a szampót (Kal 2.72.). Szampsza, a Föld fia vet (Kal 2.11.), a kikelt termést learatja, szénát gyűjt (Kal 2.12.). Általában a kovács szerepe mindenhol kiemelkedő tevékenységet jelentett a mesterségen felül. Gyakran varázserővel rendelkezett, sört főzött (Kalp 77.), gyógyított, jósolt (Kalp 147.).

Az embert mesterségekre tanító isten vagy félisten alakja hiányzik az egyistenhitet követő vallásokban. Az első emberpár – a zsidó, keresztény és az iszlám vallás szerint – az Isten akarata ellenére megszerezte a tudás almáját, a tudás hatalmát, s ezért nem volt szüksége az isten tanítására. Jellemző a zsidó-keresztény mentalitásra, hogy az első emberpár a tudás almájának megszerzését bűnnek tartotta, ezért a Paradicsomból kiűzettetek. (Móz 1.3.6., valamint Móz 1.3.12.)

A zsidó-keresztény hagyományban megjelenő tanítók nem a mindennapi élethez szükséges tudást adták át népeiknek, nem a földművelésre és állattenyésztésre tanították az embereket. A zsidó-keresztény-iszlám kultúrkör prófétái az erkölcsi előírások kidolgozására, azok betartatására fordítottak figyelmet. (Móz 3.18.22-23. valamint Móz 3.19.1-36.) A próféták – Mózes, Jézus és Mohamed – tehát nem tanítók voltak, hanem „erkölcscsőszök”. Részletesen kidolgozták a bűnök sokféleségét, és meghatározták az azokért kapható, járó büntetéseket.

A katolikus hagyományok szerint a próféták hármas feladatot láttak el:

-          gyógyítás, ördögűzés (Máté 10.8.)  – Jézus is az emberek gyógyításával foglalkozott (Máté 14.14.)

-          élelmet adtak az embereknek (Máté 15.37.)

-          vigaszt nyújtottak a feltámadás, az örök élet reményében, ha már itt a földön nem lehetett jól élni (Máté 18.21-22.)

A keresztény előírások szerint egyik próféta sem nevezhette magát Tanítónak, Doktornak, Mesternek, mert ez a cím csak Jézust illette meg. (Máté 23.8-10.)

A zsidó és a keresztény valláson alapuló iszlám az összes fontos tanítását összefoglalta a Koránban. A rosszra viszont két kerub Harut és Marut tanította az embereket. (Kor 2.102.)  A Korán tanításának extrém értelmezése vezetett az alexandriai könyvtár felgyújtásához, ahol rengeteg korabeli irodalmi emlék pusztult el.  A könyvtár elpusztítója szerint a Korán mindent leírt, ami fontos, ami viszont abban nem szerepel, azt nem érdemes és nem is szabad elolvasni.

és nem szabad elolvasni. 

Elszámoltatás

Általában az embernek a túlvilág kapujában el kellett számolnia életének tetteivel, jó és rossz cselekedeteivel.

Az egyiptomi Halottas Könyv 42 pontban sorolja fel azon tetteket, melyek a lélek halálával járnak. Aki ezeket elkövette, annak a sakálfejű Anubisz felfalja a lelkét. (Egy 2.18-19.) Akik ezeket a cselekedeteket nem követték el, azok viszont „kiléphettek a fényre”(Egy2.20-23.)

A mezopotámiai halott (Agy 93-94.) sorsát a „Mérő” dönti el, hogy a halott beléphet-e Sugur ketrecébe. A bűnök felsorolása (Agy106-110.) hasonló a többi alaptörvényhez.

Az indiai Titkos Tanítások (Up 106.) két félre osztják az embert: a testetlen lélekre, amelyet nem érint sem öröm, sem bánat, valamint a fizikai, a tényleges testre.

Az ember életében vannak olyan helyzetek, melyek változtatást követelnek. Olyan helyzet alakulhat ki, mikor az ember lelke veszélybe kerül (Ezer 29.), s ha az ember nem akarja elveszíteni a lelkét, útra kell kelnie (Ezer 313.), mert az ember mindent megtalálhat, de a saját lelkére, ha elvesztette, nem lelhet rá.

Az elszámoltatást nem lehet külön venni az alaptörvényektől, erkölcsi normákkal (Móz 3.19.1-36.), valamint a halálbüntetéssel járó cselekedetekkel (Móz 3.20.1-21.)

Mint már korábban említettük, az Újszövetség felülírta a „Tízparancsolatot”, saját törvényt alakított ki, amely alapjaiban megváltoztatta az alapelveket, teljesen új utat jelentett az emberi gondolkodás számára (Máté 22.36-40.)

A farizeusok (Flah 150-156.) szerint a jó és rossz elkövetése teljesen az emberi akarattól függ, ezért a léleknek nem jár sem jutalom, sem büntetés, mert ez a test bűne és nem a léleké.

A germán elszámoltatás alapja szintén az alaptörvények betartását jelentik (Edd 258-260.)

A muszlimoknál elszámoltatáskor (Kor 3.106.) az arcszín – fekete – jelzi a gonoszságot. Azok üdvözülnek, akik nem paráznák, akik adományoznak, és a rájuk bízott pénzzel el tudnak számolni. (Kor 23.1-11.)

A nők feladatai

Az isten azzal bünteti meg az asszonyokat, hogy a terhessége fájdalmas, és a férfi uralkodik felette. (Móz 1.3.16.)A nők feladata volt a mosás (Homo 525.), melyet a tengerparton végeztek (Homo 526.). Kézi darálóval őrölték a búzát (Homo 537.), szőtték a ruhát (Homo 748.).A finn Kalevala részletesen leírja, hogy a nőknek mikor kell felkelniük – hajnalban tüzet kell rakni, ellátni az állatokat, majd a házat kisöpörni, enni adni a gyerekeknek. A házi munka közepette is csak rendesen felöltözve szabad dolgozni
Ha a férfiak megjöttek a mezei munkából, mosdóvizet kell készíteni, meg kell darálni a gabonát, kiszitálni, kenyeret dagasztani, sütni. Minden munkát csak szépen halkan szabad végezni, hogy ne legyen feltűnő, hogy az asszony dolgozik. Este be kell fűteni a szaunát, szőni, fonalat készíteni. A vendégeket mindig szívesen kell fogadni, de amikor elmegy, nem szabad messzire kísérni, nehogy a ház ura féltékeny legyen. Gond esetén sem szabad a szomszédnak panaszkodni. (Kal 1.178-191.)Fel kellett dolgozni a gyapjút. (Kal 2.47.)

A parázna nő

A paráznaságot általában tiltották az alaptörvények, gyakran halállal is büntették. Ugyanakkor a különböző történelmi korokban és kultúrákban más-más számított paráznaságnak: egyes esetekben elnézték a többférjűséget is. Az alábbiakban erre olvashatunk néhány példát.

Az indiai Mahabharata szemléletesen leírja azt az esetet, amikor öt fivér egy nőt vett feleségül (Mah114-116.), pontosan meghatározva ki mikor lehetett vele együtt, viszont ha valamelyik testvér ezt a megállapodást megszegte száműzetésbe kellett mennie. (Mah124-127.) Az egykorú vélemények is megoszlottak arról, hogy ez paráznaságnak számított vagy sem.

A többférjűségre Man szigetén is találunk példát (Cae 105.), ahol 10-12 fivérnek egy felesége volt.

Az Újszövetség is részletesen taglal egy hasonló helyzetet, bár ebben az esetben a feleség nem egyszerre lép házasságra több fivérrel, hanem a férj halála után a férj fivére „örökli” az özvegyet. Amikor tehát egy férj meghal, a hagyományoknak megfelelően a fivére elveszi a testvére özvegyét, és ez így folytatódik, míg mind a hét fivér feleségül veszi az asszonyt. (Máté 22.23-30.) Felmerül a kérdés: parázna-e az asszony vagy sem? Erre viszonylag egyszerű a válasz: ha a férje életében máshoz menne feleségül, akkor parázna lenne, így azonban a halál megszabadította a kötöttségektől. (Rom 6.7.) Arra azonban nem kapunk választ az Újszövetségből, hogy a feltámadáskor a többszörös özvegy melyik fivérnek lesz a felesége, és vajon akkor paráznának számít-e.

Marco Polo leírt egy szokást, (Pol 100.), amely elkerüli a paráznaság kérdését. Ha egy férj 20 napnál tovább van úton, akkor ott megnősülhet, a felesége pedig férjhez mehet. Ez nem számít paráznaságnak. Csak az nem derül ki Marco Polo leírásából, hogy mi a helyzet akkor, ha a férj visszatér – talán el kell válnia a feleségnek? És mindezt hányszor lehet megismételni? Havonta, kéthavonta, esetleg évente?

Marco Polo szerint egyes területeken a paráznaság érdem volt, mivel Tibetben nem becsülték azokat a nőket, akiknek nem volt több szeretője (Pol209-210.). Ugyanez vonatkozik Kaindu – Szecsuán – tartomány lakóira is (Pol212-213.).

A férfi és a nő

Néhány érdekesség a férfi-nő kapcsolatról az ókori irodalmi hagyományban és a Bibliában:

Az indiai Mesefolyamok óceánjában (Kathá-szarit-szágara) a férfi és nő találkozáskor lángra kap (Mes 1.406.), a találkozás gyönyört okoz (Mes 1.407.). Ha nincs szelíd feleség, nincs miért hazamenni. (Mes 1.579.) Ugyanakkor az asszony csak akkor jut az égbe, ha engedelmes. (Mes 2.301.)

Az ókori görögöknél a két nem rangsorát jól jelzi Télemakhosz kijelentése, hogy az anyját férjhez adja, ezzel is jelezve a férfi vezető szerepét. (Homo 1.292.) Sztrabón viszont említést tesz a férfi „gyermekágyról”, amely a természeti népeknél is jellemző volt. (Str 193.)

A római korra jellemző a nők szavazati jogának megtiltása, valamint az a szabály, hogy nőknek nem lehetett szobrot emelni. (Cat 34.)

Szent Pál szerint a feleségnek és a férjnek kötelessége egymás tiszteletben tartása (Kor 1.7.3-4.), de meghatározza a sorrendet is: az asszony feje a férfi, a férfi feje a Krisztus, a Krisztus feje az Isten. (Kor1.11.3-12.)

A nő jelleme

Az alábbiakban néhány idézetet olvashatunk arról, hogyan írták le a nők jellemét az ókori Európában, a Közel-Keleten és Indiában.

Az indiai Mesefolyamok óceánjában sok utalást találhatunk a nő jellemére:

A nő csapodár – „Az egyikre kacsingat, míg a másikat szóval tartja.” (Mes 1.25.)

Fél az igazságtól. (Mes 1.35.)

A férfi józan gondolkodását befolyásolja. (Mes 1.136.)

Fogságban tartja az embert, mint a szurok. (Mes 1.183.)

Az asszony kettős: méreg és nektár. (Mes1.194.)

Az asszony hibás természete megváltoztathatatlan. (Mes 1.203.)

„Nem ház a ház asszony nélkül.” (Mes1.214.), de a nővel nehéz beszélni (Mes1.214-215.), s tanácsot kérni sem jó tőle (Mes1.250.).

A rossz nő átok, a jót az istenek is szeretik (Mes 1.280.), de ha a nő elérte célját, kicseréli a férfit (Mes 1.285-285.).

Esze van (Mes 1.286.), ha erényes, akkor a legszebb ékszer (Mes 1.292.).

Férfi és nő találkozásakor a „vaj lángra kap” (Mes 1.406.), és a legnagyobb gyönyört jelenti (Mes 1.407.).

Ha nincs hű feleség, nincs otthon. (Mes1.579.)

A jó nő közel van, a rossz ha közel is, mégis távol. (Mes 2.307.)

A nő mindig változik. (Mes2.310-311.)

Az embert nem a futó évek, hanem a házsártos asszony öregíti. (Mes 2.464.)

Az Ezeregyéjszaka is elég csapodárnak állítja be a nőt. (Ezer 11.)

Homérosz (Homo 2.104-105.) a hűség jelképévé tette Pénelopét, akit a Korán is megemlít, de az iszlám szent könyve arra szólítja fel az asszonyokat, hogy ne tegyék azt, mint Pénelopé, aki éjszaka felfejtette, amit nappal szőtt (Kor 16.92.).

Sztrabón szerint az asszonynépséget csak a vallási babonákkal lehet féken tartani. (Str 58.) Josephus Flavius ellenben azt mondja, hogy a nő felmagasztal, és a férfiak mindent megtesznek a kedvükért. (Fla 9-10.)

Az Ószövetségben azt olvashatjuk, hogy a nőt általában a kíváncsiság jellemzi (Móz 1.3.6.), azért evett a tiltott gyümölcsből. A Korán szerint viszont nem Éva volt a kezdeményező a tudás gyümölcsének a megszerzésében, hanem Ádám. (Kor 20.120.)