Állattartás

A legegyszerűbb gép az ék. A legegyszerűbb „élelmiszerelőállító” pedig a kecske, a birka, a tehén és a ló. A mediterrán vidéken a legelterjedtebb és a legsokoldalúbban felhasznált állat a kecske és a birka volt. Egyrészt a tejet fogyasztották, majd – eleinte fügefa levelének hozzáadásával – sajtot készítettek, melyet formáztak, sóztak, ízesítettek és érleltek. A tej spontán megalvadásakor túrót állítottak elő, amit szintén sóztak, ízesítettek, tartósítottak. Az állott tej fölének leszedésével vajat készíthettek, továbbá különféle adalék- és erjesztő anyagok hozzáadásával joghurt és kefir jellegű élelmiszereket fejlesztettek ki. Mivel a kecske és a birka mindent megettek a legelőn, különösebb gondozást a fejésen és a legeltetésen kívül nem igényeltek, melyet általában azok az emberek végezték el, akik nem voltak harcra és egyéb munkára alkalmasak. A kecske, birka másik nagy jelentősége, hogy gyapjuk, illetve szőrük feldolgozásával ruhákat, takarókat és egyéb használati tárgyakat készítettek.  Természetesen a húsát, bendőjét, vérét, csontjait is felhasználták. A birka sarokcsontjából dobókockát készítettek.

A disznótartás is meglehetősen szilaj körülmények között folyt. Homérosztól tudjuk, hogy Kirké a disznókat makkoltatta (Homo 242-243.), az ökröket pedig tölgyfalombbal etette (Homo 357.). Ez a gyakorlat a Földközi-tenger egész térségében hasonló volt. (Str242.) Cato pontosan meghatározta az állatok takarmányának mennyiségét is. (Cat 175.)

Mint minden haszonállat, az ókori állatok a mai állapotokhoz képest sokkal satnyábbak voltak (Tac 1.42.)– a szarvasmarhák valójában szarvatlan marhák voltak.

A viking állattartásra a rideg birkatartás volt a jellemző (Nja 1.78.), az állatokat folyamatosan fejték (Nja 1. 197.), viszont nem a legkedveltebb foglakozásnak számított a férfiak körében (Hraf 35.) Ugyanezt a hozzáállást láthatjuk a germán harcosoknál is (Edd 206.).