Tanítók és próféták

A szájhagyományok, valamint az első írásos emlékek arról tanúskodnak, hogy a történelem kezdetén szinte minden népnek az első szereplője félisten, hérosz volt, aki megtanította az embereket dolgozni, földet művelni és a természeti adottságokat kihasználni. Megszervezték a haszonnövények termesztését, feldolgozását, s ugyanúgy részt vettek az állattenyésztésben és a termékek feldolgozásában, illetve megtanították az embereket mindezekre. Ezek a félistenek emberformájúak voltak – úgy éltek, mint az emberek, ugyanúgy ettek, ittak, szeretkeztek, „bűnöztek”.

Az ókori Mezopotámiában szinte lépésről lépésre követhetjük az öntözési feltételek megteremtését (Gilgames), valamint a legfőbb kultúrnövények, a datolya és tamariszkuszfa felhasználásának lehetőségét és formáit. (Agy 27-31.) Perzsiában Hósung, az iráni hérosz adta át tudását az embereknek. (Fir 14)

A középkori Európa barbár népeinek hagyományában is megjelennek az ilyen „tanítók”. A gall törzseket az isteneik – elsősorban Martius – tanították meg a mesterségekre. (Cae 139-140.) A germánok tanítója, „Tízparancsolat”-uk kidolgozója egy valkűr volt, aki Szigurdnak fejtette ki tanácsait. (Edd258-260.)

A finn Ilmatar istennő gyermeke Vejnemöjnen (Kal 2.10.) gyógyít, (Kal 2.54.), hajót épít (Kal 114-115.), valamint elkészíti a szampót (Kal 2.72.). Szampsza, a Föld fia vet (Kal 2.11.), a kikelt termést learatja, szénát gyűjt (Kal 2.12.). Általában a kovács szerepe mindenhol kiemelkedő tevékenységet jelentett a mesterségen felül. Gyakran varázserővel rendelkezett, sört főzött (Kalp 77.), gyógyított, jósolt (Kalp 147.).

Az embert mesterségekre tanító isten vagy félisten alakja hiányzik az egyistenhitet követő vallásokban. Az első emberpár – a zsidó, keresztény és az iszlám vallás szerint – az Isten akarata ellenére megszerezte a tudás almáját, a tudás hatalmát, s ezért nem volt szüksége az isten tanítására. Jellemző a zsidó-keresztény mentalitásra, hogy az első emberpár a tudás almájának megszerzését bűnnek tartotta, ezért a Paradicsomból kiűzettetek. (Móz 1.3.6., valamint Móz 1.3.12.)

A zsidó-keresztény hagyományban megjelenő tanítók nem a mindennapi élethez szükséges tudást adták át népeiknek, nem a földművelésre és állattenyésztésre tanították az embereket. A zsidó-keresztény-iszlám kultúrkör prófétái az erkölcsi előírások kidolgozására, azok betartatására fordítottak figyelmet. (Móz 3.18.22-23. valamint Móz 3.19.1-36.) A próféták – Mózes, Jézus és Mohamed – tehát nem tanítók voltak, hanem „erkölcscsőszök”. Részletesen kidolgozták a bűnök sokféleségét, és meghatározták az azokért kapható, járó büntetéseket.

A katolikus hagyományok szerint a próféták hármas feladatot láttak el:

-          gyógyítás, ördögűzés (Máté 10.8.)  – Jézus is az emberek gyógyításával foglalkozott (Máté 14.14.)

-          élelmet adtak az embereknek (Máté 15.37.)

-          vigaszt nyújtottak a feltámadás, az örök élet reményében, ha már itt a földön nem lehetett jól élni (Máté 18.21-22.)

A keresztény előírások szerint egyik próféta sem nevezhette magát Tanítónak, Doktornak, Mesternek, mert ez a cím csak Jézust illette meg. (Máté 23.8-10.)

A zsidó és a keresztény valláson alapuló iszlám az összes fontos tanítását összefoglalta a Koránban. A rosszra viszont két kerub Harut és Marut tanította az embereket. (Kor 2.102.)  A Korán tanításának extrém értelmezése vezetett az alexandriai könyvtár felgyújtásához, ahol rengeteg korabeli irodalmi emlék pusztult el.  A könyvtár elpusztítója szerint a Korán mindent leírt, ami fontos, ami viszont abban nem szerepel, azt nem érdemes és nem is szabad elolvasni.

és nem szabad elolvasni.