Mezőgazdaság

Érdemes összehasonlítani a XXI. század mezőgazdaság nehézségeit a római időkben alkalmazott eljárásokkal.

Cato (Cat 62-63.) részletesen leírja egy-egy adott terület megműveléséhez szükséges létszámigényt, azok szerszámigényét, a munkaidő kihasználását, a termékszerkezetet (Cat 89.), sőt szabályozza a vállalkozók bérkifizetését is (Cat 99.)

Különféle gazdaságos tevékenységeket javasol (Cat 100-101.), például az alomszalma pótlását falevéllel, a takarmány kiegészítését lombbal. Ezáltal a keletkezett trágya mennyisége megnövekszik, és a falevelek sokkal hamarabb komposztálódnak trágyával keverve, vagy részben megemésztve.

Ugyancsak fontosnak tartja az utak mentén a fásítást (Cat 103.) részben a lombtakarmány, részben a szerszámfa miatt. Részletesen ismerteti a bor előállításának fontosságát (Cat 104-105.), és leírja, hogy a visszamaradt törek újbóli vizezésével lore (lőre) állítható elő a rabszolgák számára (Cat 190.). A föld minőségétől függően meghatározta a munkanormát (Cat 286.), a létszámigényt, és részletesen felsorolta a használandó szerszámokat is (Cat 109-111.). Ugyanilyen szempontok alapján egy nagyobb latifundium művelését, létszám- és egyéb igényeit is meghatározta. (Cat 111-112.)

Fontos szempont az is, hogy pontosan megállapította a napi étel mennyiségét is (Cat 171-173.), ami teljesen összhangban van a katonaság (légionáriusok), rabszolgák, földművelők számára előírt élelmiszerek mennyiségével, sőt a XX. században meghatározott mennyiségekkel is.

Állattartás

A legegyszerűbb gép az ék. A legegyszerűbb „élelmiszerelőállító” pedig a kecske, a birka, a tehén és a ló. A mediterrán vidéken a legelterjedtebb és a legsokoldalúbban felhasznált állat a kecske és a birka volt. Egyrészt a tejet fogyasztották, majd – eleinte fügefa levelének hozzáadásával – sajtot készítettek, melyet formáztak, sóztak, ízesítettek és érleltek. A tej spontán megalvadásakor túrót állítottak elő, amit szintén sóztak, ízesítettek, tartósítottak. Az állott tej fölének leszedésével vajat készíthettek, továbbá különféle adalék- és erjesztő anyagok hozzáadásával joghurt és kefir jellegű élelmiszereket fejlesztettek ki. Mivel a kecske és a birka mindent megettek a legelőn, különösebb gondozást a fejésen és a legeltetésen kívül nem igényeltek, melyet általában azok az emberek végezték el, akik nem voltak harcra és egyéb munkára alkalmasak. A kecske, birka másik nagy jelentősége, hogy gyapjuk, illetve szőrük feldolgozásával ruhákat, takarókat és egyéb használati tárgyakat készítettek.  Természetesen a húsát, bendőjét, vérét, csontjait is felhasználták. A birka sarokcsontjából dobókockát készítettek.

A disznótartás is meglehetősen szilaj körülmények között folyt. Homérosztól tudjuk, hogy Kirké a disznókat makkoltatta (Homo 242-243.), az ökröket pedig tölgyfalombbal etette (Homo 357.). Ez a gyakorlat a Földközi-tenger egész térségében hasonló volt. (Str242.) Cato pontosan meghatározta az állatok takarmányának mennyiségét is. (Cat 175.)

Mint minden haszonállat, az ókori állatok a mai állapotokhoz képest sokkal satnyábbak voltak (Tac 1.42.)– a szarvasmarhák valójában szarvatlan marhák voltak.

A viking állattartásra a rideg birkatartás volt a jellemző (Nja 1.78.), az állatokat folyamatosan fejték (Nja 1. 197.), viszont nem a legkedveltebb foglakozásnak számított a férfiak körében (Hraf 35.) Ugyanezt a hozzáállást láthatjuk a germán harcosoknál is (Edd 206.).

Mindennapi kenyerünk

A fogyasztott élelmiszerek alapján is három csoportot tudunk megkülönböztetni:

• a felső, irányító réteg, - akik a szem szájnak ingere által meghatározottakat megengedték maguknak
• a középső, a lecsúszástól tartó, és a felkerülésre esélyt nem látó réteg
• a kiszolgáltatott, kiszolgáló termelő csoportok, rabszolgák, földművesek, halászok, katonaság

Minden társadalmi alakulatban feltalálható az adott földrajzi körülményeknek megfelelő alapélelmiszer, melyre a korabeli irodalom szinte nem is utal, mert értelemszerű volt a fogyasztása. A különlegesebb élelmet pedig mindig megemlítik.

Rövid áttekintés során betekinthetünk a két gazdagabb csoport által elfogyasztott élelmiszerekről, valamint az általánosan fogyasztott mindennapi élelmiszerekről.

Az egyiptomi Halottak könyve csak nagyon röviden említi meg a cipót, illetve a sört. (Egy 1.72) A különleges indiai ételek is csak a felső rétegek számára voltak elérhetők. (Upa 183.) Firdauszi szerint Ahrimán azon fáradozott, hogy az embereket a zöldség és gyümölcs helyett rászoktassa a hús fogyasztására, mivel az bátorságot ad. (Fir 27.) Az irániak étele, itala a bor, a kenyér, a gyümölcs és a vadszamár húsa volt, de a legelterjedtebb a gyümölcs fogyasztása volt. (Fir 230, 232, 240 és 329)

A tengerparti és a nagy folyók mellett lakók mindennapi étele a hal volt, csak akkor említették meg az ételeket, ha húst és nem halat ettek.

A homéroszi idők étel ünnepe a hús volt, melyet minden alkalommal megemlítettek (Homi 19.), viszont a mezőgazdasági munkák (Homi 89.), a kenyérgabonák megtermelése is fontos volt. (Homi 235.) Speciális grillezést is folytattak, melyek a hagyományai a mai napig fennmaradtak, a deszkára szegezett és a meleg levegővel megsütött hús formájában. (Homi 151.)

Mint minden halat fogyasztó népcsoportoknél, a görögöknél is ünnepnek számított a disznózsír fogyasztása, felhasználása is. (Homi  376.) Az élelmiszerek közé tartozott a kenyér és a bor is. (Homo 468.) A vacsora készítése során általában nem említettek semmiféle ételt, ami azt jelentette, hogy a szokott halat ették. (Homo 496, 497, 498.) A bort vizezve itták (Homo 566.)

A szegényebb csoportok, akik állattartással foglalkoztak, a leölt kecske bendőjébe töltött vérrel, hájjal elkészített ételt ettek. (Homo 700.) Mindennapi élelem közé tartozott a datolya, melyet a rabszolgák és a szegények fogyasztottak. (Xen 65-66.) A Xenophón által vezetett görög seregnek a „barbárok” kenyeret, sajtot és bort adtak. (Xen 74.)

A római időkben korán kialakult egyes területek – pl. a mai Belgium – speciális  ételei, melyeket Rómába szállítottak (Str 222.). Ilyen volt a tej, a sajt és a sózott hús.

Martialis a korabeli forrásokra hivatkozva említi meg a vérivó szarmatákat mint érdekességet (Mar 38.), de részletesen felsorolja a római patríciusok ebédjeinek összetételét, azok beszerzési forrásait. (Mar 130-131.) Ismerteti a különféle helyek különleges ételeit (Mar 132-134.), és ismételten leír egy pompás lakomát (Mar 153.) Ez már nem a mindennapi kenyér kategóriája, de érdemes megnézni (Mar 339.). Mint különlegességet sorolja fel az ajándékba adható élelmiszerek nevét, összetételét, esetenként a származási hely megjelölésével. (Mar 410-431.)

A germánok mindennapi itala az árpa és rozslé (sör), a part menti lakók a borhoz is hozzájutottak. Ételeiket az erdei gyümölcsök, valamint a friss tej vagy aludttej alkották. Általában fűszereket nem használtak. (Tac 1.52-54.) A fűszerek alkalmazása ugyanis a melegebb éghajlatra volt jellemző, részben tartósítás céljával, részben pedig a (romlott) íz kompenzálására.

A germán ételek szöges ellentétei a Plinius által leírtak, melyek salátát, csigát, tojást, tejet, olajbogyót, céklát és egyebeket tartalmaznak. (Pli 36.) Érdekes megemlíteni, hogy a rómaiak leírásai szerint a Brit-szigetek lakói nem ettek nyulat, libát és tyúkot. (Cae 104.) A Man-szigetiek gabonán és tejen éltek. (Cae 105.) Tacitushoz hasonlóan Julius Caesar a germánok ételeként a tejet, a sajtot és a húst sorolja fel. (Cae 142.) Caeser leírása szerint a chara nevű gyökér tejjel történő elkeverésével kenyérféle készíthető (Cae 343.), a búzát pótló árpát ledarált fakéreggel pótolták, úgy sütötték a kenyeret. (Cae 343.)

A vikingek mindennapi ételét a sajt jelentette (Nja 1.180.), melynek a melléktermékét, a savót is megitták. Rendszeresen fejték a birkákat (Nja 1.197.) Ezenkívül heringet, tőkehalat halásztak, fókára vadásztak, gyűjtötték a madártojásokat (Kop 36.), a partra vetődött bálnák feldolgozása mellett gabonát termesztettek, a tengerben az uszadékfát összegyűjtötték, feldolgozták. (Kop 63.) A sör mellett megitták az írót (a vajkészítés melléktermékét) és a savót (a túró és a sajt melléktermékét). (Kop 88.) Aludttejet a spontán alvadás mellett úgy készítettek, hogy a borjak oltógyomrába töltötték a friss tejet, ami ott megalvadt, és létrejött a sajt alapanyaga. (Kop 174.)

A kontinensen élő germánok mindennapi élelme a kása és a hering volt (Edd 97.), csemegének számított az alma (Edd 91.) A volt római birodalom területén ismerték a bort is (Edd326.).

A Korán különféle előírásokat tartalmaz az étkezésre vonatkozóan. Megtiltja a bor fogyasztását (Kor 5.90.), a zarándokút alatt engedélyezi a halászatot, más esetben azonban tiltja (Kor 5.96.). Részletesen elemzi a zsidókkal kapcsolatos tiltásokat, mely szerint nem fogyaszthatnak olyan állatot, melynek karma van, ezenkívül tilos a szarvasmarha és juh zsírjának – szalonna – fogyasztása, kivéve, ha a zsír nem szalonnából, hanem a belsőségekből származik. (Kor 6.146.) Ugyancsak tilos volt a döglött állat húsának fogyasztása, valamint a disznóhús is, kivéve ha valakinek – kényszerhelyzetbe  kerülvén – nem volt más választása. (Kor 16.115.)

A kínai étrend (Maj 1.15-16.) gyümölcsökön kívül gyökereket is tartalmazott. A tengerparton halásztak, rákásztak, sót pároltak (Maj 1.17.) Ették a szójasajtot, a hegyi szilva leveléből pedig teát főztek (Maj 1.196-197.) A papok és a szerzetesek nem ehettek hús, bort sem ihattak (Maj 1.262.), ezért mártásban elkészített zöldségeket ettek. (Maj1.324.) A felső tízezerbe tartozók ehettek mindenféle jót – medvetalpat, kígyót, vadakat – és ihattak bort (kókuszbort) is hozzá. (Maj 2.23.) A házakra kitűzött szalmacsomó jelezte a kocsmát. (Maj 2.36.)

A tatárok eledele tej és hús (Pol 119.), italuk a kanca- és tevetej. Úti felszerelésük két bőrtömlő a tejnek, illetve egy kis fazék a hús főzésének. Az elejtett vadat felkockázták és vízben megfőzve ették. Néha a lovak vérét is itták. A szárított tejet – azaz a tejport – vízben feloldva fogyasztották. A felforralt tejet lefölözték, a tej föléből (tejszín) készítették a vajat, a lefölözött tejet pedig napon besűrítették, megszárították. (Pol 122-123.)

Maco Polo leírása szerint a khataj nép rizsbort iszik, amely lényegesen erősebb a gyümölcsboroknál. (Pol 190.) Indiában (Pol 320.) a szerzetesek – csugi rend – nagyon keveset esznek és isznak, csak kenyeret, rizst és tejet fogyasztanak.

A nomád mongol törzsek (Mon 20-21.) vad gyümölcsöt, gyökeret, halat esznek, az aludttejet gyakran vízzel hígítva fogyasztják. (Mon 50.) Mindennapi élelmük a kecsketej teve vérével keverve. (Mon 56.) Rendszeresen vadásznak, napi 10 darab pocok egy embernek elegendő élelmet jelent naponta (Mon 147.)

A kínai étrend rendszerint 8-10 kis tányérban elkészített 4-5 féle hús, saláta, mártás, kacsa, édességek. Italuk a sárga bor – pálinka – és a sör. (Lig 75-77.)

A tatárok eledele, mint már korábban említettük, a vérrel megaltatott tej. (Spat 227.) A kenyeret nem ismerték, napi 1-2 kancsó köleskását ettek, néha húst, annak levével együtt. (Carp 279-281.)

Csak érdekességképpen említjük meg Cselebi útleírását, melyben Temesvár (Csebi 32.) és Nagybánya (Csebi 112.) vízimalmairól ír, és megemlíti a nagyüzemi kenyérsütést, amikor több ezer török katonának kellett kenyeret sütni (Csebi 143.). Cselebi leírja az italukat (Csebi 168.), a fejadagokat (Csebi 173.), a korabeli népkonyhákat (Csebi 285.) és az általánosságban elterjedt imáreteket, ahol mindenki étkezhetett. (Csebi 599.)

A finn nemzeti eposz a hétköznapi ételek között a halat (Kal 2.75.), a rozskenyeret (Kal 2.6.) és a sört említi meg. Az észt Kalevipoegben a mindennapi élelmiszerekről nem esik szó, csak a „jobb ételek”-ről. (Kalp 175-176.)

Tanítók és próféták

A szájhagyományok, valamint az első írásos emlékek arról tanúskodnak, hogy a történelem kezdetén szinte minden népnek az első szereplője félisten, hérosz volt, aki megtanította az embereket dolgozni, földet művelni és a természeti adottságokat kihasználni. Megszervezték a haszonnövények termesztését, feldolgozását, s ugyanúgy részt vettek az állattenyésztésben és a termékek feldolgozásában, illetve megtanították az embereket mindezekre. Ezek a félistenek emberformájúak voltak – úgy éltek, mint az emberek, ugyanúgy ettek, ittak, szeretkeztek, „bűnöztek”.

Az ókori Mezopotámiában szinte lépésről lépésre követhetjük az öntözési feltételek megteremtését (Gilgames), valamint a legfőbb kultúrnövények, a datolya és tamariszkuszfa felhasználásának lehetőségét és formáit. (Agy 27-31.) Perzsiában Hósung, az iráni hérosz adta át tudását az embereknek. (Fir 14)

A középkori Európa barbár népeinek hagyományában is megjelennek az ilyen „tanítók”. A gall törzseket az isteneik – elsősorban Martius – tanították meg a mesterségekre. (Cae 139-140.) A germánok tanítója, „Tízparancsolat”-uk kidolgozója egy valkűr volt, aki Szigurdnak fejtette ki tanácsait. (Edd258-260.)

A finn Ilmatar istennő gyermeke Vejnemöjnen (Kal 2.10.) gyógyít, (Kal 2.54.), hajót épít (Kal 114-115.), valamint elkészíti a szampót (Kal 2.72.). Szampsza, a Föld fia vet (Kal 2.11.), a kikelt termést learatja, szénát gyűjt (Kal 2.12.). Általában a kovács szerepe mindenhol kiemelkedő tevékenységet jelentett a mesterségen felül. Gyakran varázserővel rendelkezett, sört főzött (Kalp 77.), gyógyított, jósolt (Kalp 147.).

Az embert mesterségekre tanító isten vagy félisten alakja hiányzik az egyistenhitet követő vallásokban. Az első emberpár – a zsidó, keresztény és az iszlám vallás szerint – az Isten akarata ellenére megszerezte a tudás almáját, a tudás hatalmát, s ezért nem volt szüksége az isten tanítására. Jellemző a zsidó-keresztény mentalitásra, hogy az első emberpár a tudás almájának megszerzését bűnnek tartotta, ezért a Paradicsomból kiűzettetek. (Móz 1.3.6., valamint Móz 1.3.12.)

A zsidó-keresztény hagyományban megjelenő tanítók nem a mindennapi élethez szükséges tudást adták át népeiknek, nem a földművelésre és állattenyésztésre tanították az embereket. A zsidó-keresztény-iszlám kultúrkör prófétái az erkölcsi előírások kidolgozására, azok betartatására fordítottak figyelmet. (Móz 3.18.22-23. valamint Móz 3.19.1-36.) A próféták – Mózes, Jézus és Mohamed – tehát nem tanítók voltak, hanem „erkölcscsőszök”. Részletesen kidolgozták a bűnök sokféleségét, és meghatározták az azokért kapható, járó büntetéseket.

A katolikus hagyományok szerint a próféták hármas feladatot láttak el:

-          gyógyítás, ördögűzés (Máté 10.8.)  – Jézus is az emberek gyógyításával foglalkozott (Máté 14.14.)

-          élelmet adtak az embereknek (Máté 15.37.)

-          vigaszt nyújtottak a feltámadás, az örök élet reményében, ha már itt a földön nem lehetett jól élni (Máté 18.21-22.)

A keresztény előírások szerint egyik próféta sem nevezhette magát Tanítónak, Doktornak, Mesternek, mert ez a cím csak Jézust illette meg. (Máté 23.8-10.)

A zsidó és a keresztény valláson alapuló iszlám az összes fontos tanítását összefoglalta a Koránban. A rosszra viszont két kerub Harut és Marut tanította az embereket. (Kor 2.102.)  A Korán tanításának extrém értelmezése vezetett az alexandriai könyvtár felgyújtásához, ahol rengeteg korabeli irodalmi emlék pusztult el.  A könyvtár elpusztítója szerint a Korán mindent leírt, ami fontos, ami viszont abban nem szerepel, azt nem érdemes és nem is szabad elolvasni.

és nem szabad elolvasni. 

Elszámoltatás

Általában az embernek a túlvilág kapujában el kellett számolnia életének tetteivel, jó és rossz cselekedeteivel.

Az egyiptomi Halottas Könyv 42 pontban sorolja fel azon tetteket, melyek a lélek halálával járnak. Aki ezeket elkövette, annak a sakálfejű Anubisz felfalja a lelkét. (Egy 2.18-19.) Akik ezeket a cselekedeteket nem követték el, azok viszont „kiléphettek a fényre”(Egy2.20-23.)

A mezopotámiai halott (Agy 93-94.) sorsát a „Mérő” dönti el, hogy a halott beléphet-e Sugur ketrecébe. A bűnök felsorolása (Agy106-110.) hasonló a többi alaptörvényhez.

Az indiai Titkos Tanítások (Up 106.) két félre osztják az embert: a testetlen lélekre, amelyet nem érint sem öröm, sem bánat, valamint a fizikai, a tényleges testre.

Az ember életében vannak olyan helyzetek, melyek változtatást követelnek. Olyan helyzet alakulhat ki, mikor az ember lelke veszélybe kerül (Ezer 29.), s ha az ember nem akarja elveszíteni a lelkét, útra kell kelnie (Ezer 313.), mert az ember mindent megtalálhat, de a saját lelkére, ha elvesztette, nem lelhet rá.

Az elszámoltatást nem lehet külön venni az alaptörvényektől, erkölcsi normákkal (Móz 3.19.1-36.), valamint a halálbüntetéssel járó cselekedetekkel (Móz 3.20.1-21.)

Mint már korábban említettük, az Újszövetség felülírta a „Tízparancsolatot”, saját törvényt alakított ki, amely alapjaiban megváltoztatta az alapelveket, teljesen új utat jelentett az emberi gondolkodás számára (Máté 22.36-40.)

A farizeusok (Flah 150-156.) szerint a jó és rossz elkövetése teljesen az emberi akarattól függ, ezért a léleknek nem jár sem jutalom, sem büntetés, mert ez a test bűne és nem a léleké.

A germán elszámoltatás alapja szintén az alaptörvények betartását jelentik (Edd 258-260.)

A muszlimoknál elszámoltatáskor (Kor 3.106.) az arcszín – fekete – jelzi a gonoszságot. Azok üdvözülnek, akik nem paráznák, akik adományoznak, és a rájuk bízott pénzzel el tudnak számolni. (Kor 23.1-11.)