Mezőgazdaság

Érdemes összehasonlítani a XXI. század mezőgazdaság nehézségeit a római időkben alkalmazott eljárásokkal.

Cato (Cat 62-63.) részletesen leírja egy-egy adott terület megműveléséhez szükséges létszámigényt, azok szerszámigényét, a munkaidő kihasználását, a termékszerkezetet (Cat 89.), sőt szabályozza a vállalkozók bérkifizetését is (Cat 99.)

Különféle gazdaságos tevékenységeket javasol (Cat 100-101.), például az alomszalma pótlását falevéllel, a takarmány kiegészítését lombbal. Ezáltal a keletkezett trágya mennyisége megnövekszik, és a falevelek sokkal hamarabb komposztálódnak trágyával keverve, vagy részben megemésztve.

Ugyancsak fontosnak tartja az utak mentén a fásítást (Cat 103.) részben a lombtakarmány, részben a szerszámfa miatt. Részletesen ismerteti a bor előállításának fontosságát (Cat 104-105.), és leírja, hogy a visszamaradt törek újbóli vizezésével lore (lőre) állítható elő a rabszolgák számára (Cat 190.). A föld minőségétől függően meghatározta a munkanormát (Cat 286.), a létszámigényt, és részletesen felsorolta a használandó szerszámokat is (Cat 109-111.). Ugyanilyen szempontok alapján egy nagyobb latifundium művelését, létszám- és egyéb igényeit is meghatározta. (Cat 111-112.)

Fontos szempont az is, hogy pontosan megállapította a napi étel mennyiségét is (Cat 171-173.), ami teljesen összhangban van a katonaság (légionáriusok), rabszolgák, földművelők számára előírt élelmiszerek mennyiségével, sőt a XX. században meghatározott mennyiségekkel is.

Állattartás

A legegyszerűbb gép az ék. A legegyszerűbb „élelmiszerelőállító” pedig a kecske, a birka, a tehén és a ló. A mediterrán vidéken a legelterjedtebb és a legsokoldalúbban felhasznált állat a kecske és a birka volt. Egyrészt a tejet fogyasztották, majd – eleinte fügefa levelének hozzáadásával – sajtot készítettek, melyet formáztak, sóztak, ízesítettek és érleltek. A tej spontán megalvadásakor túrót állítottak elő, amit szintén sóztak, ízesítettek, tartósítottak. Az állott tej fölének leszedésével vajat készíthettek, továbbá különféle adalék- és erjesztő anyagok hozzáadásával joghurt és kefir jellegű élelmiszereket fejlesztettek ki. Mivel a kecske és a birka mindent megettek a legelőn, különösebb gondozást a fejésen és a legeltetésen kívül nem igényeltek, melyet általában azok az emberek végezték el, akik nem voltak harcra és egyéb munkára alkalmasak. A kecske, birka másik nagy jelentősége, hogy gyapjuk, illetve szőrük feldolgozásával ruhákat, takarókat és egyéb használati tárgyakat készítettek.  Természetesen a húsát, bendőjét, vérét, csontjait is felhasználták. A birka sarokcsontjából dobókockát készítettek.

A disznótartás is meglehetősen szilaj körülmények között folyt. Homérosztól tudjuk, hogy Kirké a disznókat makkoltatta (Homo 242-243.), az ökröket pedig tölgyfalombbal etette (Homo 357.). Ez a gyakorlat a Földközi-tenger egész térségében hasonló volt. (Str242.) Cato pontosan meghatározta az állatok takarmányának mennyiségét is. (Cat 175.)

Mint minden haszonállat, az ókori állatok a mai állapotokhoz képest sokkal satnyábbak voltak (Tac 1.42.)– a szarvasmarhák valójában szarvatlan marhák voltak.

A viking állattartásra a rideg birkatartás volt a jellemző (Nja 1.78.), az állatokat folyamatosan fejték (Nja 1. 197.), viszont nem a legkedveltebb foglakozásnak számított a férfiak körében (Hraf 35.) Ugyanezt a hozzáállást láthatjuk a germán harcosoknál is (Edd 206.).

Mindennapi kenyerünk

A fogyasztott élelmiszerek alapján is három csoportot tudunk megkülönböztetni:

• a felső, irányító réteg, - akik a szem szájnak ingere által meghatározottakat megengedték maguknak
• a középső, a lecsúszástól tartó, és a felkerülésre esélyt nem látó réteg
• a kiszolgáltatott, kiszolgáló termelő csoportok, rabszolgák, földművesek, halászok, katonaság

Minden társadalmi alakulatban feltalálható az adott földrajzi körülményeknek megfelelő alapélelmiszer, melyre a korabeli irodalom szinte nem is utal, mert értelemszerű volt a fogyasztása. A különlegesebb élelmet pedig mindig megemlítik.

Rövid áttekintés során betekinthetünk a két gazdagabb csoport által elfogyasztott élelmiszerekről, valamint az általánosan fogyasztott mindennapi élelmiszerekről.

Az egyiptomi Halottak könyve csak nagyon röviden említi meg a cipót, illetve a sört. (Egy 1.72) A különleges indiai ételek is csak a felső rétegek számára voltak elérhetők. (Upa 183.) Firdauszi szerint Ahrimán azon fáradozott, hogy az embereket a zöldség és gyümölcs helyett rászoktassa a hús fogyasztására, mivel az bátorságot ad. (Fir 27.) Az irániak étele, itala a bor, a kenyér, a gyümölcs és a vadszamár húsa volt, de a legelterjedtebb a gyümölcs fogyasztása volt. (Fir 230, 232, 240 és 329)

A tengerparti és a nagy folyók mellett lakók mindennapi étele a hal volt, csak akkor említették meg az ételeket, ha húst és nem halat ettek.

A homéroszi idők étel ünnepe a hús volt, melyet minden alkalommal megemlítettek (Homi 19.), viszont a mezőgazdasági munkák (Homi 89.), a kenyérgabonák megtermelése is fontos volt. (Homi 235.) Speciális grillezést is folytattak, melyek a hagyományai a mai napig fennmaradtak, a deszkára szegezett és a meleg levegővel megsütött hús formájában. (Homi 151.)

Mint minden halat fogyasztó népcsoportoknél, a görögöknél is ünnepnek számított a disznózsír fogyasztása, felhasználása is. (Homi  376.) Az élelmiszerek közé tartozott a kenyér és a bor is. (Homo 468.) A vacsora készítése során általában nem említettek semmiféle ételt, ami azt jelentette, hogy a szokott halat ették. (Homo 496, 497, 498.) A bort vizezve itták (Homo 566.)

A szegényebb csoportok, akik állattartással foglalkoztak, a leölt kecske bendőjébe töltött vérrel, hájjal elkészített ételt ettek. (Homo 700.) Mindennapi élelem közé tartozott a datolya, melyet a rabszolgák és a szegények fogyasztottak. (Xen 65-66.) A Xenophón által vezetett görög seregnek a „barbárok” kenyeret, sajtot és bort adtak. (Xen 74.)

A római időkben korán kialakult egyes területek – pl. a mai Belgium – speciális  ételei, melyeket Rómába szállítottak (Str 222.). Ilyen volt a tej, a sajt és a sózott hús.

Martialis a korabeli forrásokra hivatkozva említi meg a vérivó szarmatákat mint érdekességet (Mar 38.), de részletesen felsorolja a római patríciusok ebédjeinek összetételét, azok beszerzési forrásait. (Mar 130-131.) Ismerteti a különféle helyek különleges ételeit (Mar 132-134.), és ismételten leír egy pompás lakomát (Mar 153.) Ez már nem a mindennapi kenyér kategóriája, de érdemes megnézni (Mar 339.). Mint különlegességet sorolja fel az ajándékba adható élelmiszerek nevét, összetételét, esetenként a származási hely megjelölésével. (Mar 410-431.)

A germánok mindennapi itala az árpa és rozslé (sör), a part menti lakók a borhoz is hozzájutottak. Ételeiket az erdei gyümölcsök, valamint a friss tej vagy aludttej alkották. Általában fűszereket nem használtak. (Tac 1.52-54.) A fűszerek alkalmazása ugyanis a melegebb éghajlatra volt jellemző, részben tartósítás céljával, részben pedig a (romlott) íz kompenzálására.

A germán ételek szöges ellentétei a Plinius által leírtak, melyek salátát, csigát, tojást, tejet, olajbogyót, céklát és egyebeket tartalmaznak. (Pli 36.) Érdekes megemlíteni, hogy a rómaiak leírásai szerint a Brit-szigetek lakói nem ettek nyulat, libát és tyúkot. (Cae 104.) A Man-szigetiek gabonán és tejen éltek. (Cae 105.) Tacitushoz hasonlóan Julius Caesar a germánok ételeként a tejet, a sajtot és a húst sorolja fel. (Cae 142.) Caeser leírása szerint a chara nevű gyökér tejjel történő elkeverésével kenyérféle készíthető (Cae 343.), a búzát pótló árpát ledarált fakéreggel pótolták, úgy sütötték a kenyeret. (Cae 343.)

A vikingek mindennapi ételét a sajt jelentette (Nja 1.180.), melynek a melléktermékét, a savót is megitták. Rendszeresen fejték a birkákat (Nja 1.197.) Ezenkívül heringet, tőkehalat halásztak, fókára vadásztak, gyűjtötték a madártojásokat (Kop 36.), a partra vetődött bálnák feldolgozása mellett gabonát termesztettek, a tengerben az uszadékfát összegyűjtötték, feldolgozták. (Kop 63.) A sör mellett megitták az írót (a vajkészítés melléktermékét) és a savót (a túró és a sajt melléktermékét). (Kop 88.) Aludttejet a spontán alvadás mellett úgy készítettek, hogy a borjak oltógyomrába töltötték a friss tejet, ami ott megalvadt, és létrejött a sajt alapanyaga. (Kop 174.)

A kontinensen élő germánok mindennapi élelme a kása és a hering volt (Edd 97.), csemegének számított az alma (Edd 91.) A volt római birodalom területén ismerték a bort is (Edd326.).

A Korán különféle előírásokat tartalmaz az étkezésre vonatkozóan. Megtiltja a bor fogyasztását (Kor 5.90.), a zarándokút alatt engedélyezi a halászatot, más esetben azonban tiltja (Kor 5.96.). Részletesen elemzi a zsidókkal kapcsolatos tiltásokat, mely szerint nem fogyaszthatnak olyan állatot, melynek karma van, ezenkívül tilos a szarvasmarha és juh zsírjának – szalonna – fogyasztása, kivéve, ha a zsír nem szalonnából, hanem a belsőségekből származik. (Kor 6.146.) Ugyancsak tilos volt a döglött állat húsának fogyasztása, valamint a disznóhús is, kivéve ha valakinek – kényszerhelyzetbe  kerülvén – nem volt más választása. (Kor 16.115.)

A kínai étrend (Maj 1.15-16.) gyümölcsökön kívül gyökereket is tartalmazott. A tengerparton halásztak, rákásztak, sót pároltak (Maj 1.17.) Ették a szójasajtot, a hegyi szilva leveléből pedig teát főztek (Maj 1.196-197.) A papok és a szerzetesek nem ehettek hús, bort sem ihattak (Maj 1.262.), ezért mártásban elkészített zöldségeket ettek. (Maj1.324.) A felső tízezerbe tartozók ehettek mindenféle jót – medvetalpat, kígyót, vadakat – és ihattak bort (kókuszbort) is hozzá. (Maj 2.23.) A házakra kitűzött szalmacsomó jelezte a kocsmát. (Maj 2.36.)

A tatárok eledele tej és hús (Pol 119.), italuk a kanca- és tevetej. Úti felszerelésük két bőrtömlő a tejnek, illetve egy kis fazék a hús főzésének. Az elejtett vadat felkockázták és vízben megfőzve ették. Néha a lovak vérét is itták. A szárított tejet – azaz a tejport – vízben feloldva fogyasztották. A felforralt tejet lefölözték, a tej föléből (tejszín) készítették a vajat, a lefölözött tejet pedig napon besűrítették, megszárították. (Pol 122-123.)

Maco Polo leírása szerint a khataj nép rizsbort iszik, amely lényegesen erősebb a gyümölcsboroknál. (Pol 190.) Indiában (Pol 320.) a szerzetesek – csugi rend – nagyon keveset esznek és isznak, csak kenyeret, rizst és tejet fogyasztanak.

A nomád mongol törzsek (Mon 20-21.) vad gyümölcsöt, gyökeret, halat esznek, az aludttejet gyakran vízzel hígítva fogyasztják. (Mon 50.) Mindennapi élelmük a kecsketej teve vérével keverve. (Mon 56.) Rendszeresen vadásznak, napi 10 darab pocok egy embernek elegendő élelmet jelent naponta (Mon 147.)

A kínai étrend rendszerint 8-10 kis tányérban elkészített 4-5 féle hús, saláta, mártás, kacsa, édességek. Italuk a sárga bor – pálinka – és a sör. (Lig 75-77.)

A tatárok eledele, mint már korábban említettük, a vérrel megaltatott tej. (Spat 227.) A kenyeret nem ismerték, napi 1-2 kancsó köleskását ettek, néha húst, annak levével együtt. (Carp 279-281.)

Csak érdekességképpen említjük meg Cselebi útleírását, melyben Temesvár (Csebi 32.) és Nagybánya (Csebi 112.) vízimalmairól ír, és megemlíti a nagyüzemi kenyérsütést, amikor több ezer török katonának kellett kenyeret sütni (Csebi 143.). Cselebi leírja az italukat (Csebi 168.), a fejadagokat (Csebi 173.), a korabeli népkonyhákat (Csebi 285.) és az általánosságban elterjedt imáreteket, ahol mindenki étkezhetett. (Csebi 599.)

A finn nemzeti eposz a hétköznapi ételek között a halat (Kal 2.75.), a rozskenyeret (Kal 2.6.) és a sört említi meg. Az észt Kalevipoegben a mindennapi élelmiszerekről nem esik szó, csak a „jobb ételek”-ről. (Kalp 175-176.)

Tanítók és próféták

A szájhagyományok, valamint az első írásos emlékek arról tanúskodnak, hogy a történelem kezdetén szinte minden népnek az első szereplője félisten, hérosz volt, aki megtanította az embereket dolgozni, földet művelni és a természeti adottságokat kihasználni. Megszervezték a haszonnövények termesztését, feldolgozását, s ugyanúgy részt vettek az állattenyésztésben és a termékek feldolgozásában, illetve megtanították az embereket mindezekre. Ezek a félistenek emberformájúak voltak – úgy éltek, mint az emberek, ugyanúgy ettek, ittak, szeretkeztek, „bűnöztek”.

Az ókori Mezopotámiában szinte lépésről lépésre követhetjük az öntözési feltételek megteremtését (Gilgames), valamint a legfőbb kultúrnövények, a datolya és tamariszkuszfa felhasználásának lehetőségét és formáit. (Agy 27-31.) Perzsiában Hósung, az iráni hérosz adta át tudását az embereknek. (Fir 14)

A középkori Európa barbár népeinek hagyományában is megjelennek az ilyen „tanítók”. A gall törzseket az isteneik – elsősorban Martius – tanították meg a mesterségekre. (Cae 139-140.) A germánok tanítója, „Tízparancsolat”-uk kidolgozója egy valkűr volt, aki Szigurdnak fejtette ki tanácsait. (Edd258-260.)

A finn Ilmatar istennő gyermeke Vejnemöjnen (Kal 2.10.) gyógyít, (Kal 2.54.), hajót épít (Kal 114-115.), valamint elkészíti a szampót (Kal 2.72.). Szampsza, a Föld fia vet (Kal 2.11.), a kikelt termést learatja, szénát gyűjt (Kal 2.12.). Általában a kovács szerepe mindenhol kiemelkedő tevékenységet jelentett a mesterségen felül. Gyakran varázserővel rendelkezett, sört főzött (Kalp 77.), gyógyított, jósolt (Kalp 147.).

Az embert mesterségekre tanító isten vagy félisten alakja hiányzik az egyistenhitet követő vallásokban. Az első emberpár – a zsidó, keresztény és az iszlám vallás szerint – az Isten akarata ellenére megszerezte a tudás almáját, a tudás hatalmát, s ezért nem volt szüksége az isten tanítására. Jellemző a zsidó-keresztény mentalitásra, hogy az első emberpár a tudás almájának megszerzését bűnnek tartotta, ezért a Paradicsomból kiűzettetek. (Móz 1.3.6., valamint Móz 1.3.12.)

A zsidó-keresztény hagyományban megjelenő tanítók nem a mindennapi élethez szükséges tudást adták át népeiknek, nem a földművelésre és állattenyésztésre tanították az embereket. A zsidó-keresztény-iszlám kultúrkör prófétái az erkölcsi előírások kidolgozására, azok betartatására fordítottak figyelmet. (Móz 3.18.22-23. valamint Móz 3.19.1-36.) A próféták – Mózes, Jézus és Mohamed – tehát nem tanítók voltak, hanem „erkölcscsőszök”. Részletesen kidolgozták a bűnök sokféleségét, és meghatározták az azokért kapható, járó büntetéseket.

A katolikus hagyományok szerint a próféták hármas feladatot láttak el:

-          gyógyítás, ördögűzés (Máté 10.8.)  – Jézus is az emberek gyógyításával foglalkozott (Máté 14.14.)

-          élelmet adtak az embereknek (Máté 15.37.)

-          vigaszt nyújtottak a feltámadás, az örök élet reményében, ha már itt a földön nem lehetett jól élni (Máté 18.21-22.)

A keresztény előírások szerint egyik próféta sem nevezhette magát Tanítónak, Doktornak, Mesternek, mert ez a cím csak Jézust illette meg. (Máté 23.8-10.)

A zsidó és a keresztény valláson alapuló iszlám az összes fontos tanítását összefoglalta a Koránban. A rosszra viszont két kerub Harut és Marut tanította az embereket. (Kor 2.102.)  A Korán tanításának extrém értelmezése vezetett az alexandriai könyvtár felgyújtásához, ahol rengeteg korabeli irodalmi emlék pusztult el.  A könyvtár elpusztítója szerint a Korán mindent leírt, ami fontos, ami viszont abban nem szerepel, azt nem érdemes és nem is szabad elolvasni.

és nem szabad elolvasni. 

Elszámoltatás

Általában az embernek a túlvilág kapujában el kellett számolnia életének tetteivel, jó és rossz cselekedeteivel.

Az egyiptomi Halottas Könyv 42 pontban sorolja fel azon tetteket, melyek a lélek halálával járnak. Aki ezeket elkövette, annak a sakálfejű Anubisz felfalja a lelkét. (Egy 2.18-19.) Akik ezeket a cselekedeteket nem követték el, azok viszont „kiléphettek a fényre”(Egy2.20-23.)

A mezopotámiai halott (Agy 93-94.) sorsát a „Mérő” dönti el, hogy a halott beléphet-e Sugur ketrecébe. A bűnök felsorolása (Agy106-110.) hasonló a többi alaptörvényhez.

Az indiai Titkos Tanítások (Up 106.) két félre osztják az embert: a testetlen lélekre, amelyet nem érint sem öröm, sem bánat, valamint a fizikai, a tényleges testre.

Az ember életében vannak olyan helyzetek, melyek változtatást követelnek. Olyan helyzet alakulhat ki, mikor az ember lelke veszélybe kerül (Ezer 29.), s ha az ember nem akarja elveszíteni a lelkét, útra kell kelnie (Ezer 313.), mert az ember mindent megtalálhat, de a saját lelkére, ha elvesztette, nem lelhet rá.

Az elszámoltatást nem lehet külön venni az alaptörvényektől, erkölcsi normákkal (Móz 3.19.1-36.), valamint a halálbüntetéssel járó cselekedetekkel (Móz 3.20.1-21.)

Mint már korábban említettük, az Újszövetség felülírta a „Tízparancsolatot”, saját törvényt alakított ki, amely alapjaiban megváltoztatta az alapelveket, teljesen új utat jelentett az emberi gondolkodás számára (Máté 22.36-40.)

A farizeusok (Flah 150-156.) szerint a jó és rossz elkövetése teljesen az emberi akarattól függ, ezért a léleknek nem jár sem jutalom, sem büntetés, mert ez a test bűne és nem a léleké.

A germán elszámoltatás alapja szintén az alaptörvények betartását jelentik (Edd 258-260.)

A muszlimoknál elszámoltatáskor (Kor 3.106.) az arcszín – fekete – jelzi a gonoszságot. Azok üdvözülnek, akik nem paráznák, akik adományoznak, és a rájuk bízott pénzzel el tudnak számolni. (Kor 23.1-11.)

A nők feladatai

Az isten azzal bünteti meg az asszonyokat, hogy a terhessége fájdalmas, és a férfi uralkodik felette. (Móz 1.3.16.)A nők feladata volt a mosás (Homo 525.), melyet a tengerparton végeztek (Homo 526.). Kézi darálóval őrölték a búzát (Homo 537.), szőtték a ruhát (Homo 748.).A finn Kalevala részletesen leírja, hogy a nőknek mikor kell felkelniük – hajnalban tüzet kell rakni, ellátni az állatokat, majd a házat kisöpörni, enni adni a gyerekeknek. A házi munka közepette is csak rendesen felöltözve szabad dolgozni
Ha a férfiak megjöttek a mezei munkából, mosdóvizet kell készíteni, meg kell darálni a gabonát, kiszitálni, kenyeret dagasztani, sütni. Minden munkát csak szépen halkan szabad végezni, hogy ne legyen feltűnő, hogy az asszony dolgozik. Este be kell fűteni a szaunát, szőni, fonalat készíteni. A vendégeket mindig szívesen kell fogadni, de amikor elmegy, nem szabad messzire kísérni, nehogy a ház ura féltékeny legyen. Gond esetén sem szabad a szomszédnak panaszkodni. (Kal 1.178-191.)Fel kellett dolgozni a gyapjút. (Kal 2.47.)

A parázna nő

A paráznaságot általában tiltották az alaptörvények, gyakran halállal is büntették. Ugyanakkor a különböző történelmi korokban és kultúrákban más-más számított paráznaságnak: egyes esetekben elnézték a többférjűséget is. Az alábbiakban erre olvashatunk néhány példát.

Az indiai Mahabharata szemléletesen leírja azt az esetet, amikor öt fivér egy nőt vett feleségül (Mah114-116.), pontosan meghatározva ki mikor lehetett vele együtt, viszont ha valamelyik testvér ezt a megállapodást megszegte száműzetésbe kellett mennie. (Mah124-127.) Az egykorú vélemények is megoszlottak arról, hogy ez paráznaságnak számított vagy sem.

A többférjűségre Man szigetén is találunk példát (Cae 105.), ahol 10-12 fivérnek egy felesége volt.

Az Újszövetség is részletesen taglal egy hasonló helyzetet, bár ebben az esetben a feleség nem egyszerre lép házasságra több fivérrel, hanem a férj halála után a férj fivére „örökli” az özvegyet. Amikor tehát egy férj meghal, a hagyományoknak megfelelően a fivére elveszi a testvére özvegyét, és ez így folytatódik, míg mind a hét fivér feleségül veszi az asszonyt. (Máté 22.23-30.) Felmerül a kérdés: parázna-e az asszony vagy sem? Erre viszonylag egyszerű a válasz: ha a férje életében máshoz menne feleségül, akkor parázna lenne, így azonban a halál megszabadította a kötöttségektől. (Rom 6.7.) Arra azonban nem kapunk választ az Újszövetségből, hogy a feltámadáskor a többszörös özvegy melyik fivérnek lesz a felesége, és vajon akkor paráznának számít-e.

Marco Polo leírt egy szokást, (Pol 100.), amely elkerüli a paráznaság kérdését. Ha egy férj 20 napnál tovább van úton, akkor ott megnősülhet, a felesége pedig férjhez mehet. Ez nem számít paráznaságnak. Csak az nem derül ki Marco Polo leírásából, hogy mi a helyzet akkor, ha a férj visszatér – talán el kell válnia a feleségnek? És mindezt hányszor lehet megismételni? Havonta, kéthavonta, esetleg évente?

Marco Polo szerint egyes területeken a paráznaság érdem volt, mivel Tibetben nem becsülték azokat a nőket, akiknek nem volt több szeretője (Pol209-210.). Ugyanez vonatkozik Kaindu – Szecsuán – tartomány lakóira is (Pol212-213.).

A férfi és a nő

Néhány érdekesség a férfi-nő kapcsolatról az ókori irodalmi hagyományban és a Bibliában:

Az indiai Mesefolyamok óceánjában (Kathá-szarit-szágara) a férfi és nő találkozáskor lángra kap (Mes 1.406.), a találkozás gyönyört okoz (Mes 1.407.). Ha nincs szelíd feleség, nincs miért hazamenni. (Mes 1.579.) Ugyanakkor az asszony csak akkor jut az égbe, ha engedelmes. (Mes 2.301.)

Az ókori görögöknél a két nem rangsorát jól jelzi Télemakhosz kijelentése, hogy az anyját férjhez adja, ezzel is jelezve a férfi vezető szerepét. (Homo 1.292.) Sztrabón viszont említést tesz a férfi „gyermekágyról”, amely a természeti népeknél is jellemző volt. (Str 193.)

A római korra jellemző a nők szavazati jogának megtiltása, valamint az a szabály, hogy nőknek nem lehetett szobrot emelni. (Cat 34.)

Szent Pál szerint a feleségnek és a férjnek kötelessége egymás tiszteletben tartása (Kor 1.7.3-4.), de meghatározza a sorrendet is: az asszony feje a férfi, a férfi feje a Krisztus, a Krisztus feje az Isten. (Kor1.11.3-12.)

A nő jelleme

Az alábbiakban néhány idézetet olvashatunk arról, hogyan írták le a nők jellemét az ókori Európában, a Közel-Keleten és Indiában.

Az indiai Mesefolyamok óceánjában sok utalást találhatunk a nő jellemére:

A nő csapodár – „Az egyikre kacsingat, míg a másikat szóval tartja.” (Mes 1.25.)

Fél az igazságtól. (Mes 1.35.)

A férfi józan gondolkodását befolyásolja. (Mes 1.136.)

Fogságban tartja az embert, mint a szurok. (Mes 1.183.)

Az asszony kettős: méreg és nektár. (Mes1.194.)

Az asszony hibás természete megváltoztathatatlan. (Mes 1.203.)

„Nem ház a ház asszony nélkül.” (Mes1.214.), de a nővel nehéz beszélni (Mes1.214-215.), s tanácsot kérni sem jó tőle (Mes1.250.).

A rossz nő átok, a jót az istenek is szeretik (Mes 1.280.), de ha a nő elérte célját, kicseréli a férfit (Mes 1.285-285.).

Esze van (Mes 1.286.), ha erényes, akkor a legszebb ékszer (Mes 1.292.).

Férfi és nő találkozásakor a „vaj lángra kap” (Mes 1.406.), és a legnagyobb gyönyört jelenti (Mes 1.407.).

Ha nincs hű feleség, nincs otthon. (Mes1.579.)

A jó nő közel van, a rossz ha közel is, mégis távol. (Mes 2.307.)

A nő mindig változik. (Mes2.310-311.)

Az embert nem a futó évek, hanem a házsártos asszony öregíti. (Mes 2.464.)

Az Ezeregyéjszaka is elég csapodárnak állítja be a nőt. (Ezer 11.)

Homérosz (Homo 2.104-105.) a hűség jelképévé tette Pénelopét, akit a Korán is megemlít, de az iszlám szent könyve arra szólítja fel az asszonyokat, hogy ne tegyék azt, mint Pénelopé, aki éjszaka felfejtette, amit nappal szőtt (Kor 16.92.).

Sztrabón szerint az asszonynépséget csak a vallási babonákkal lehet féken tartani. (Str 58.) Josephus Flavius ellenben azt mondja, hogy a nő felmagasztal, és a férfiak mindent megtesznek a kedvükért. (Fla 9-10.)

Az Ószövetségben azt olvashatjuk, hogy a nőt általában a kíváncsiság jellemzi (Móz 1.3.6.), azért evett a tiltott gyümölcsből. A Korán szerint viszont nem Éva volt a kezdeményező a tudás gyümölcsének a megszerzésében, hanem Ádám. (Kor 20.120.)

Túlvilági utazás - mennyország és pokol

Az emberi vágyak között olyan elérhetetlen célokat találunk, mint a túlvilági utazás, az örök élet italának megtalálása, a feltámadás vagy az aranycsinálás.

A be nem teljesült vágyak, az álmok és rémálmok teremtették meg a pokol és mennyország képét, melyet általában férfi szemmel nézve alakították ki. Természetesen a túlvilágról alkotott képet minden esetben a hely földrajzi elhelyezkedése határozta meg. Egy eszkimót azzal nem lehetett azzal riogatni, hogy a pokolban pokoli meleg van, egy száraz, sivatagi meleg helyen élőnek a pokol a meleget jelentette, a mennyországot pedig a hideg. Ami az egyiknek pokol, az a másiknak mennyország.

Az egyiptomi lélek – a földi léthez hasonlóan átkel az égi vizeken (Egy 1.31.), a Tűztavon hajózva (Egy1.50.) eléri a holtak birodalmát. Közben hasonló lesz az istenekhez, (Egy 1.65-68.) istenné válik maga is. (Egy 1.69.) Újjászületik (Egy 1.70.), fehér cipót eszik, és sört iszik (Egy 1.72.) Betartja az előírásokat – ami az emberi természet ismerete miatt szinte lehetetlen (Egy 2.18-19.) –, és „tiszta” élete miatt (Egy 2.20-23.) gyermekként születik újjá.

Ebben a gondolatmenetben a vágyálmok a sör, a fehér cipó szerepelnek, valamint az elrettentő tűztenger, melyen át kell kelni. (Egy 1.76-77.) Vándorlása közben a lélek előtt szétválnak az égi Nílus hullámai (Egy 1.76-77.), akárcsak Mózes történetében.

A mezopotámiai legenda szerint (Agy 97-101.) Asszír herceg a túlvilági utazása során kígyóra hasonlító halállal találkozott.

Az indiai mennyországba csak azok az asszonyok juthatnak be (Mes 2.301.), akik alázatosak a férjükkel szemben. Akit a fia tisztel, az asszonya ellátja és vagyona van, az már a mennyekben érezheti magát (Mes 2.304.)

Seneca szerint a túlvilág sem jó, sem rossz, mert e két tulajdonság az anyagra jellemző (Sen 44-45.) A halál megkönnyebbülést jelenthet, mert az élet gyakran pokol (Sen 45-47.), illetve ami az életben jó vagy rossz, a halállal eltűnik (Sen 234-235.).

Érdekesen fogalmaz a Korán (Kor 23.1-11.) amikor meghatározza, ki üdvözülhet, ki kerülhet a Paradicsomba: „akik nem paráznák, alázatosak, üres fecsegésre nem figyelnek, akik adományoznak, akik a nemi életben önmegtartoztatók, akik a rájuk bízott pénzzel elszámolnak, vállalt kötelezettségeiket teljesítik, akik imáikat betartják.” A pénz visszafizetésére vonatkozó előírás kapcsán érdemes utalnunk az úgynevezett második Miatyánkban foglaltakra (Luk 11.2-4.), mely szerint a rábízott pénzt felszólítás nélkül vissza kell adni. Ezt a szabályt Plinius is megemlíti mint a keresztének alapvető jellemvonását, amelyre esküt tettek.  (Pli 531-533.)

A Paradicsomban nagy szemű hurik vannak – nekik ez netán a pokol? (Kor37.40-48.) Ez is férfiszemmel látott túlvilág, akárcsak a végtelen vadászmezők az indián mondákban. Senki sem beszélt végtelen szövőszékről vagy végtelen kenyérgyúrásról.

Marco Polótól tudjuk, hogy a „hegyi öreg” a Koránban leírt pokol és mennyország alapján (Pol 83-87.) teremtette meg a saját politikai érdekét szolgáló ál-Paradicsom intézményét.

A kínai hiedelmek szerint a lelkek hídján keresztül jutnak le a pokolba a szülőket káromlók és a parázna nők. A Hiába Haltak Városában is sok lélek van (Maj1.169-170.). Megtalálható viszont a Halálból Menekülők Drága Kapuja is (Maj 1.170-171.), azon keresztül juthatnak vissza az életbe.

A „sárga istenek” (Lig 222-223.) pokol-képe a hidegtől egészen a melegig tart, ami a nagy területet felölelő szélsőséges időjárási viszonyoknak a tükörképe.

A túlvilágról szóló hiedelmek rövid összefoglalását talán Carpini (Car 274.) megállapításával zárhatjuk le legegyszerűbben, aki szerint a túlvilág olyan, mint a földi lét, de jobb.

„Megbocsátó próféták”

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre.” (Máté 10.34-37.)

A bibliai alapelvek között az egyik legfontosabb a bosszú (Móz. 1.9.6.) a „szemet szemért” (Móz. 2.21-25.) elv volt. Az ószövetségi törvények meghatározták a halállal büntetendő cselekedeteket is, mely szerint a varázsló asszonnyal történő beszéd (Móz.2.22.18-19.), a barommal történő közösülés és a más isteneknek történő gyermekáldozás jutalma a halál. (Móz.2.22.20.) A gyermekáldozat tilalma kapcsán fontos megemlíteni azt az ótestamentumi jelenetet, amikor Ábrahám fel akarta áldozni a fiát, Izsákot, s az Isten kicserélte a gyermeket egy kosra.

Halált érdemelt az, aki a régi pogány isteneknek emberáldozatot mutat be, vagy jósokhoz, jövendőmondókhoz fordul, szidalmazza atyját, anyját, ha más feleségével paráználkodik, atyja feleségével hál, menyével, férfival hál, ha leányt anyjával együtt elvesz, ha barommal közösül, illetve ha vértestvérével hál. (Móz.3.20.1-21.) A gyermek feláldozása szintén tilos. (Kir.23.10.)

Az Újszövetségben érdekesen jelenik meg a kérdés: nincs mester, nincs doktor, nincs tanító csak a Jézus. (Máté, 23.8-10.) Ez egybecseng azzal az elvvel, amit a törvényeknél ismertettünk, mely szerint az emberek, a férj, feleség, gyerek, szülő ne egymást szeressék, hanem Jézust. Kell az ellenfél, az ellenség, az ellenség képzete, ha kell még a családon belül is, hogy az emberek az Urat imádják. (Máté, 22.36-40.)

A kereszténység megjelenését követően Seneca teljesen szembe megy a keresztény tanokkal, az Újtestamentumban foglaltakkal, ő a halált jutalomnak, feloldozásnak tekinti. (Sen,44-45.)

A Mahabharatában a bosszú mértéke az alá- és fölérendelt viszonyok függvénye. Javasolja a szolga megölését, ha az ura fejére nőtt, viszont egy pap megölése után váltságot kell fizetnie, és akkor megtisztul. Viszont ha a barátját árulja el, a pokolra kerül (Mes, 1.62.).

A Korán is egyértelműen az Ószövetség alapján a „szemet szemért” elvet vallja, viszont az ellenség-kép megalkotása céljával meghirdeti a szent háborút. (Kor 2.178, 193. valamint 5.45.) Ha egy hívő egy másik hívőt megöl, váltságdíjat kell fizetni (Kor 4.92-93.), viszont célszerű mértékesnek lenni a bosszúállásban. (Kor 17.33.) Ez a mértékletesség azonban nem érvényes a hitetlenek esetében. (Kor 47.4.)

Az izlandi szagából kitűnik, hogy a vérváltság mellett – vagy helyette – a száműzetés is szóba kerülhetett. (Nja,204.) Némely esetben azonban a váltság és a száműzetés helyett a bosszú dominált. (Hraf, 60, Kop, 103.)

A jó pap

Alaposan tanulmányozva az alapvető törvényeket (pl. a tízparancsolatot) az a vélemény alakulhat ki, hogy ezek az előírások nem mindenkire, hanem csak egy adott rétegre, csoportra vonatkozhatott. Az úgynevezett felső réteg, a fáraó, a király és közvetlen környezete mindenképpen a törvények és előírások felett álltak, hisz a törvényeket ők hozták, annak betartatásáról ők gondoskodtak. A legalsó, rabszolga, vadász, földműves réteg pedig élte a mindennapi életét a lehetőségekhez képest. Sem ideje, sem módja nem volt a törvények betartására, hiszen nagyrészt nem is ismerhette azokat.

A középső rétegre, csoportra vonatkozhattak az előírások, elsősorban a vallási vezetőkre, papokra, azok közvetlen környezetére, családjára, valamint azon emberek csoportjára, akik nem tudtak felkerülni az irányítók csoportjába, de minden lehetőségük meg volt arra, hogy a nincstelenek közé kerüljenek. Ők alkothatták az elégedetlenek csoportját, akik a társadalmi mozgalmak vezetői lehettek. Egy bebetonozott, hatalmi erővel összetartott társadalmi formációban ennek a csoportnak semmi esélye sem volt a kitörésre, ezért fordultak a lelki vigasz, a vallás felé.

A lámaista felfogás szerint (Rón 188.) az előírások a szerzetesekre vonatkoztak, úgy mint a kínai buddhista vallásban. A kínai Majomkirályban a pap nevét a bodhiszattva adta (Maj 1.197.). A Nyolctilalmas elnevezés (Maj1.568.) azon szabályok számára utalt, melyet egy papjelöltnek be kellett tartani.

A mózesi előírások is pontosan meghatározzák a vallási vezetőkkel, papokkal szemben támasztott követelményeket, melyek két részből álltak: a külső megjelenés, az ép test, benne az ép lélek. Nem lehetett sánta, púpos, iszákos, kettősbeszédű, valamint előírták, hogy csak lányt vehetett feleségül, akinek szintén be kellet tartani az előírásokat. (Móz 3.21.1-21.)

Bizonyos változás tapasztalható az Újszövetségben (Tim3.2-3. valamint Tim 3.8-11.), amely konkrétan meghatározza a püspökkel, a vallási vezetővel szemben támasztott elvárásokat. Kiemelten szerepel a tanításra való képesség. Tehát tudjon jól kommunikálni, jó tanító legyen.

Érdekes összehasonlítást eredményez a viking és a keresztény pap vetélkedése, amikor a tűz tisztító tulajdonságát kihasználva kellett mindkettőjüknek a tüzet átlépni, mely során a keresztény pap nem égett meg, de a pogány igen. Ezen tény miatt terjedt el a kereszténység viszonylag gyorsan a vikingek között. (Nja 2.14.)

Tízparancsolat - tabuk - törvények

Ószövetség

Az emberek együttélését minden esetben különféle előírások, tabuk, törvények szabályozták, azok be nem tartását valamilyen módon büntették.

Összeállításunkban az írás megjelenését követően összeállított előírásokat hasonlítjuk össze, figyelembe véve, hogy melyek az általános előírások, melyek részlegesek vagy egyediek.

Kiindulási pontnak vegyük a mindenki által ismert tízparancsolatot, melyet összehasonlítunk a Bibliával, az egyiptomi Halottaskönyvvel, az Eddával, görög-római véleményekkel, a Koránnal, mezopotámiai mondákkal, Plano Carpini, Marco Polo által leírtakkal és más forrásmunkákkal.

Nem vonunk le következtetést, csak szembeállítjuk a leírt véleményeket, megjelölve a forrásokat is, melyeket kivonatosan már korábban ismertettünk.

Elsőként nézzük meg a keresztény kultúrkörben jól ismert Tízparancsolatot a Katolikus Lexikon 4. kötet (Magyar Kultúra Kiadás, 1933, Szerk.: Bangha Béla) 364–365. oldala alapján:

„1. Én vagyok a te Urad, Istened: Uradat Istenedet imádjad és csak neki szolgálj.

2. Istennek nevét hiába ne vedd.

3. Megemlékezzél arról, hogy az Úr napját megszenteljed.

4. Atyádat és anyádat tiszteljed.

5. Ne ölj.

6. Ne paráználkodj.

7. Ne lopj.

8. Hamis tanulságot ne szólj felebarátod ellen.

9. Felebarátod feleségét ne kívánjad.

10. Se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánd.”

Az Ószövetségben ebben a formában nem szerepel a Tízparancsolat, hanem 16 alapelvet fogalmaztak meg (Móz, 2.20.0-17.). Ezek azonban nem azonosak az első kőtáblára írtakkal, mivel azt időben megelőzik. Az eredeti 16 rendelkezés további 6 tétele megtiltja a faragott szobrok készítését, imádását, valamint az Isten szeretetére ösztönöz, egyben egy burkolt fenyegetést is tartalmaz, mely szerint „megbüntetem az atyák vétkét a fiaikban”, s előírja a hetedik nap mint pihenőnap betartását.

Mint ismeretes, Mózes a hegyről visszatérve – mely minden népnél az istenek lakhelye – a tapasztaltak miatt összetöri a kőtáblákat (Móz, 2.32.15, 19.), majd visszatér a hegyre és az Úr mondta, hogy a második kőtáblára írja fel a törvényeket (Móz, 2.34.10-26.). A második kőtáblán szereplő törvények sem azonosak a Tízparancsolattal.

A második kőtábla szövege végeredményben egy hódító háború elvárásait ismertette, mely szerint a meghódított területeken le kell rombolni az ottani istenek oltárait, meg kell tiltani az idegen istenek imádatát, a meghódított népek lányait oda kell adni a „te fiaidnak”, meg kell tiltani, hogy a meghódított területeken az ott imádott istenekről szobrokat készítsenek, minden elsőszülött – legyen az gyerek, állat, vagy bármi – a hódítók tulajdona. Hat nap munka után következik a pihenőnap, melyet mindenkinek be kell tartani.

Az Újszövetség érdekes kérdéseket vet fel

Az Újszövetségben a „ne ölj”, a „ne paráználkodj” és a „hamisan ne esküdj” kivételével más parancsolat nem szerepel. (Máté, 5.21-33.)

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre… hanem hogy fegyvert….

… meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja… közt…

… A ki inkább szereti atyját és anyját hogynem engemet, nem méltó hozzám.” (Máté, 10.34-37.)

A következőkben egyértelművé válik az Újtestámentum alapelve:

„Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?

Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.

Ez az első és nagy parancsolat.

A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.

E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Máté, 22.36-40.)

Az Egyiptomi Halottak Könyve

Az egyiptomi Halottas Könyvben hosszú leírást olvashatunk a korabeli egyiptomi viszonyokról. Az emberek a szívükben hordták a rosszat, szenvedést okoztak, erőszakoskodtak a családtagjaikkal, az igazságot felcserélték a hamissággal, hitvány emberekkel közösködtek, törvénytelenségeket követtek el, sokat dolgoztattak másokat, gőgösek voltak, rangkórságban szenvedtek, a szolgákat gyötörték, káromolták az istent, az éhezőkön nem segítettek, isteneknek nem tetsző dolgokat cselekedtek.

A szolgákat kínozták, szenvedéseket, éhínséget okoztak. Öltek, gyilkosságra bujtogattak másokat. Ragályt terjesztettek az emberek között, csalárdsággal növelték a vagyonukat, elvették más földjét, meghamisították a mértékeket. Ellopták az isteneknek szánt adományokat, a templomokban gyalázatosságokat cselekedtek, az adományokat lecsökkentették. A gyerekek szájától elvonták a tejet, elhajtották más állatait, a szent ligetek madarait elfogták, a szent vizekben halat fogtak, feltartóztatták a vizet más földje elől, megrongálták a csatornákat, szembeszálltak az istenek akaratával. (Egy, 2.18- 19.)

Mindennaposak voltak az istentelen cselekedetek, a kegyetlenség, a durvaság, a rablás, a szándékos rosszakarat, a súlyok és mértékek meghamisítása, mások becsapása. Gyakori volt az isteneknek felajánlott áldozatok eltulajdonítása, a hazudozás, mások ételének elvétele, a rágalmazás, a kötekedés, mások becsapása, más földjének elvétele, a hallgatózás, a fecsegés, az átkozódás.

További bűnök az áldozati állatok leölése, amelyek a templomok tulajdona volt, a házasságtörés, az önkielégítés, a homoszexualitás (a leszbikus kapcsolatokat nem említik), a félelem terjesztése, az idő rendjének felforgatása, a hirtelen harag szabaddá engedése, az igazság hangja elől a fülek bezárása, a civódás, az embertársak megsirattatása.

Bűnös cselekedet a türelmetlenség, a gúnyolódás, a sértegetés, vita, verekedés, a hebehurgya cselekedetek, istenek iránti tiszteletlenség, a bőbeszédűség, a becstelen cselekedetek, a vezetők – a király – átkozása, a vizek bemocskolása, a gőgös beszéd, a követelőzés, az önzés, a rang utáni törtetés, a törvénytelen vagyonszerzés, az istenek átkozása, valamint a helyi istenek iránti tiszteletlenség.  (Egy, 2.20-23.)

Aki a fenti bűnöket nem követte el, az beléphetett a túlvilág kapuján, ahol újjászületett. A felsorolt 42 „parancsolat” betartásáról mindenkinek számot kellett adnia, amikor meghalt.

Mezopotámia

A mezopotámiai forrásokban is találunk hosszú listákat az emberek által elkövetett bűnökről. Az egyik agyagtábla felirata szerint a bűnös feloldozást kért az istenektől, mert tiltott ételt evett s ivott, nemet mondott az igen helyett, ujjal mutogatott, hazudott, gonosz gondolatai támadtak, csalárdságokat eszelt ki, becsmérelte az istennőket, káromolta az isteneket, rosszat mondott, megvesztegette a bírákat. Ezenkívül sanyargatta az özvegyasszonyokat, elkergette házaikból, családokat szétszakított, megsértette atyját, bolondságokat fecsegett, szemtelen volt, hamisan mért, megtagadta örökösét, más földjét elbitorolta, szomszédja házát elpörölte, szomszédasszonyával hált, szétdúlta a családi fészket, hazudott, fenyegetett, rémisztgetett, gonoszságokat tervezett, lopott, rabolt, fosztogatott, letért az igazság útjáról, istentelenül cselekedett, varázsolt, bűbájoskodott, tiltott ételt evett, a város rendjét lábbal taposta, lázított az istenek ellen, az imádkozót kinevette. „Oldozd hát föl, Samas, te bíró” – könyörög a bűnös bírájához. (Agy, 106-110.)

 A bűnök mellett szerepeltek a tanácsok is, mintegy Tízparancsolatként. (Agy, 116 – 118.)

Germán népek

Az ógermán hagyományokat tárgyaló Eddában – a kereszténység előtti időszakban – tizenegy parancsolat szabályozta az emberek életét:

Tisztelni kellett a rokonokat – atyádat, anyádat –, hamis esküt nem lehetett tenni. Okos ember butával nem vitatkozik, rontást okozó boszorkányokat el kellett kerülni, viszont a szép lányok látványán túl közelebbi kapcsolatot nem volt célszerű kialakítani. Részeg emberrel nem tanácsos vitatkozni. Érdekes megfogalmazás, hogy a becsületért vívott harc, még ha biztos verességet jelent is, sokkal becsületesebb, mint a megfutamodás. Más asszonyát tiszteletben kell tartani, nem szabad a szabad lányokat teherbe ejteni. Ami a legfontosabb, hogy a temetetlen halottakat el kell temetni. (Ez a parancs hiányzik az egyiptomi dokumentumokból, mert az ottani körülmények ezt nem igényelték, mivel a tetem kiszáradt, mumifikálódott, nem úgy, mint egy hűvösebb éghajlaton, ahol fertőzést okozhattak a temetetlen tetemek.) Hamis ember szavára nem volt célszerű hallgatni, viszont az ember barátaira lehetett számítani  (Edda, 258-260.).

Az előírásokból hiányzik a „ne ölj”, a „ne lopj” és a „ne kívánd a másét” parancs (kivéve a más feleségét), mert a germánok lételeme volt a rablás, a háború, és elvileg a férfi és a nő egyenlő volt. Egy törzsen belüli gyilkosságot váltsággal le lehetett tudni, de ha valaki nem fizetett, akkor száműzték egy adott időszakra.

A germán kultúrkörbe tartozó vikingeknél érdem volt, ha valaki „sokakat megölt már, anélkül, hogy vér váltságot fizetett volna”. (Nja, 1.55.)

A kereszténység elterjedése idején törvény határozta meg: „a hajdan volt bálványistenekben való hitét odahagyja, újszülöttet pusztulni ki ne tegyenek, és lóhúst többé ne egyék. Sújtsa száműzetés, aki ezen rajta kapott, ám ha titokban cselekedé, büntetés ne érje.” (Nja, 2.19.) Az utolsó kitétel különösen érdekes, hiszen ezzel végeredményben egy menekülő útvonalat biztosítottak a „bűnösnek”.

Kína és Mongólia

A kínai Majomkirály egyik kísérője a Nyolctilalmas volt, aki szerzetesnek készülvén az alábbi tilalmakat volt köteles betartani: ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, ne hazudj, ne igyál, ne foglalkozz zenével, tánccal, szépítkezéssel, ne aludj ágyban, ne egyél csak reggel és délben. (Maj, 1.568.)

A lámaista tízparancsolat szerint tilos az élet kioltása, a lopás, a tisztátalanság, a hazugság, a rágalom, a sértés, a megszólás, a kapzsiság, a harag, a tévedés és az eretnekség. (Róna,  188.)

A nomád törzseknél – a „tatároknál”, azaz a mongoloknál – az alapbűnök és tilalmak a következők: tilos volt késsel tűzbe szúrni, tüzet érinteni, főző fazékból késsel kiszedni a húst, tűz mellett fejszével vágni, ostorral lovat ütni, korbáccsal a nyílhoz érni, madárfiókát megfogni, megölni, lovat kantárszárral verni, csontot csonttal törni, tejet vagy más italt a földre önteni, jurtába vizelni, ételt kiköpni, jurta küszöbére taposni. Két tűz között kellett átmenni, mert az tisztított. Szemben az eddig bemutatott parancsolatokkal és tilalmakkal, a mongolok az emberölést és a paráználkodást nem tiltották. (Carp, 273-274.)

A Korán

Az iszlám szent könyvében a következő parancsolatokat találjuk:

Addig kell az igazhívőnek harcolni, amíg Allah nem uralkodik mindenen. (Kor, 2.193.) Férfi ha paráználkodik, de bevallja, nem bűnös, de a nő igen. (Kor, 4.15-16.) Hívő megölése bűn, a hitetlené nem. (Kor, 4.92-93.) A tolvaj kezét le kell vágni. (Kor, 5.38.) Szemet szemért. (Kor, 5.45.) „És tartsátok magatokat a paráználkodástól.” (Kor, 17.32.) Ha valaki jogtalanul megöl valakit, a legközelebbi rokonnak joga van a megtorlásra. (Kor, 17.33.)

Azok üdvözülnek, akik nem paráznák, alázatosak, üres fecsegésre nem figyelnek, adományoznak, a rájuk bízott pénzzel elszámolnak, a vállalásaikat teljesítik, imáikat betartják. (Kor, 23.1-11.) A paráznaságot száz korbácsütéssel jutalmazták, a rossz hír terjesztőt nyolcvannal. (Kor, 24.2-4.) Nem volt elfogadott a homoszexualitás, a leszbikus szerelemről nincs szó. (Kor, 26.165.)

Ebben a rövid összeállításban összehasonlítottuk a korábban már közreadott „szöveggyűjtemény” alapján az együttélési szabályokat, a tilalmakat, valamint a köztudatban rosszul elterjedt nézeteket igyekeztünk más szemszögből megvilágítani.

Gondolatok a nőnevelésről

A nőnevelés feltételeit az határozta meg, hogy a nő az adott társadalmi formációban milyen szerepet töltött be és milyen helyet foglalt el a társadalmi rangsorban.

Ha egy adott társadalmat veszünk figyelembe, a nőket több nagy csoportra lehet felosztani:

• Vezető réteg, csoport nőtagjai, akikre a mindennapi előírások nem vonatkoznak.
• A második nagy csoport a kiszolgáló emberek csoportja – rabszolgák, cselédek, szolgák - tulajdonnal nem rendelkező emberek, akik a fizikai erejükkel vesznek részt a termelésben. Ezen csoporton belül a nőnevelés azt jelenti, hogy a lányok az anyjuktól tanulnak meg minden.
• A harmadik csoport a középréteg tagjai, akiknek adódhat valamiféle lehetőségük az életben, ehhez viszont  bizonyos fokon ismereteket kell megszerezniük.
• Negyedik csoport a legősibb foglalkozás tagja, akiknek adott műveltségi szinten kellett állniuk – gésák, hivatásos szeretők, hetérák. Természetesen ez a nagy csoport is felosztható a kiszolgáló férfiak szintjének megfelelően. Más igénye volt a római légionáriusnak, más egy patríciusnak.

Az ókori kultúrák szent könyveiben, törvényeiben viszonylag kevés utalást találhatunk a nők társadalmi szerepére, ám már ebből a csekély számú adatból (vagy még inkább az adatok hiányából) is láthatjuk, hogyan tekintettek a nőkre.

Az egyiptomi Halottas Könyv /Egy, 2.20-23./ az úgynevezett „tízparancsolat” 27. pontjában egyértelműen meghatározza, hogy a törvények csak a férfiakra vonatkoznak (”természet ellen sosem vétettem férfiakkal”). Az asszír „bűnjegyzék” /Agy, 106-110./ is csak két esetben utal nőkre, akkor is férfiak bűneivel kapcsolatban: az egyik férfi „sanyargatott egy szegény özvegyasszonyt”, egy másik pedig „szomszédjának asszonyával hált”. Az asszír tízparancsolat is csupán annyit ír elő a nők kapcsán /Agy, 116-118./, hogy örömlányt, papnőt nem célszerű feleségül venni.

Évszázadokkal később, a XI. századi Indiában is úgy tartották, hogy „a legfőbb asszonyékesség: a férj.” /Mes, 1.292./. Az asszony egyébként csak akkor jut az égbe, ha férjével alázatos /Mes, 2.301./. Nincs szükség tehát önálló véleményű nőkre, akik saját egyéniséggel bírnak.

Egy másik összegezésben már említésre került Sztrabón véleménye /Str, 58./, mely szerint az asszonyokat észérvvel nem lehet irányítani, csak vallási babonákkal, előírásokkal. Ez is azt jelenti, hogy nem látta szükségét a nők férfiakéhoz hasonló iskolázásának.

A mózesi hagyomány eleve bűnösnek kiáltja ki a nőket, mivel a nő volt az, aki először evett a tudás fájának terméséből /Móz, 2.20.0-17./. A második „tízparancsolat” /Móz, 2.34.10-26./ azt írja elő, hogy a meghódított területek asszonyait, lányait feleségül kell adni az ifjakhoz. Ebben a „győztes mindent visz” elvet láthatjuk, illetve azt, hogy a nőket egyszerűen hadizsákmánynak tekintették.

A férfiközpontú gondolkodás az erkölcsi előírásokban is tetten érhető. A törvény előírja /Móz, 3.18.22-23./, hogy „férfiuval ne hálj úgy a mint asszonynyal”, de azt nem tiltja, hogy asszony háljon asszonnyal. A halálbüntetéssel járó bűnök között a férfi-férfi, férfi-lánytestvér, férfi-anyja szexuális kapcsolata áll az első helyen, a nő-nő együtt hálását meg sem említi. /Móz, 3.20.1-21./

Az Újszövetség is megerősíti /Kor, 1.11.3-12./ a sorrendet a nemek között a férfi javára. Szent Pál is kijelenti: „A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak.” /Tim, 2.11-14./

A Korán jóval több alkalommal említi a nőket, mint a Biblia. Kijelenti például /Kor, 2.228./, hogy a nőket ugyanazok a jogok illetik meg, mint a férfiakat, bár a férfiak egy fokkal felettük állnak. Ez nyilvánul meg abban is, hogy ha férfi paráználkodik, az nem bűn, de a nők esetében igen /Kor, 4.15-16./. Ez azért van, mert a férfi a nő fölött áll /Kor, 4.34./.

Ezeket a kijelentéseket részben azzal lehet magyarázni, hogy a Korán szerint nem a nő kezdeményezte a tudás fájának a gyümölcsének elvételét, hanem Ádám. Így az iszlámban nincs jelen a nőket eleve bűnösnek tekintő szemlélet, amely a keresztény egyházakban hol burkoltan, hol erőteljesen, de gyakran megjelenik. Ez az egyenjogúság azonban csak a földi életben érvényes. A „Paradicsomban” nagy szemű hurik szolgálják ki a férfiakat, tehát ők csak szolgálóként – instrumentum vocale – kerülhettek a Paradicsomba.

Ezt a tézist használta ki az asszaszinok „hegyi Öreg”- je, amikor önös, hódító céljai érdekében egy „ál-Paradicsomot” hozott létre a harcosai számára, akik mindenben követték az utasításait, hogy ebbe a Paradicsomba kerüljenek vissza /Pol, 83-87./.

A középkori Európa „barbár” népei a források szerint némileg másként tekintettek a nőkre. Tacitus szerint a Brit-szigetek lakói között nemi egyenlőség volt /Tac, 17./, a germánoknál pedig még a ruházatuk sem tért el a férfiakétól.

 A germán egyenlőség a vikingek esetében is megvolt /Kop, 16./, ugyanis általában kisorsolták melyik nő melyik férfival mulasson. Egyébként hasonlóan más népek erkölcsi előírásaihoz, a germán „tízparancsolat” is előírja, hogy más asszonyát ne kívánd, de azt nem, hogy más férjét ne kívánd.         /Edd, 258-260./

Az eddig ismertettek alapján egyértelmű, hogy az ókorban és a középkorban a nők nevelésére, személyiségének fejlesztésére nem figyeltek olyan mértékben, mint a férfiakéra. Minden bizonnyal úgy vélték, hogy a nő a háztartási munkát az anyjától úgyis megtanulja, a szexbe pedig belejön.

Nőnevelésről az általam átnézett források közül elsőként a finn népi eposzból, a Kalevalából értesülhetünk, igaz kissé pejoratív értelemben.

A fiatal finn asszonynak elsősorban arra kellett figyelnie, hogy az addigi családi kötelékét felszámolja, és mindenben a férj családját kellett követnie, azok kedvét kellett keresnie, illetve kiszolgálni őket. A Kalevala részletes leírást ad egy asszony napi munkájáról, feladatairól. Felhívja a figyelmet, hogy csak halkan szabad dolgozni, nehogy a szomszédok felfigyeljenek arra, hogy munkát végez. Ha valami gondja támadt, például nem kapott az anyóstól eleget enni, vagy sokat kellett dolgoznia, azt nem panaszolhatta el a szomszédban. /Kal, 178-191./

A Kalevala részletesen leírja az új férj teendőit felesége „nevelésével” kapcsolatban: Egy éven keresztül csak szép csendesen kell mondania az asszonynak, hogy mit csináljon, a második évben kacsintással, évelődéssel kell hatni rá, a harmadikban pedig már mérges toppantással. Ha ezekre sem hallgat, és egyik sem használ, akkor a negyedik évben néhány vékony bottal meg kell „kínálni”. Görcsös botot, szíjat nem kell használni. Ha erre sem hallgat, akkor a nevelést nyírfavesszővel kell foganatosítani, de csak óvatosan, a bunda alatt kell a házba bevinni, hogy a szomszéd ne lássa. Óvatosan kell a „nevelést” végrehajtani, hogy kék foltok ne maradjanak, ezért a hátát és a farát kell kezelésbe venni. /Kal, 192-196./

Egy finn öregember a következőképpen emlékezett vissza arra, hogyan „nevelte” feleségét: hiába tette a szépet a nőnek, hiába látta el mindennel, nem tanulta meg a rendet. Amikor meglátta az első „nevelőeszközt”, a nyírfaágat, a szívéhez szorította a férjét, a tövises borókaág látványa rögtön kedveskedést idézett elő nála, a fűzfavesszős „nevelés” után pedig azonnal a nyakába borult. /Kal, 192-196./ A Kalevala jól bemutatja a nők helyzetét a hagyományos társadalomban: a férjnek, illetve a férj családjának való alárendeltséget, a veréssel történő „nevelés”-t.

A fenti példák és idézetek segítségével azt igyekeztünk szemléltetni, hogy a nők helyzete az évezredek során alig változott, korszaktól és földrajzi térségtől függetlenül – legalábbis a különböző népek hagyományai, törvényei ezt tanúsítják. Egyes vallásokban, társadalmakban a nők valamivel több jogot élveztek (iszlám, egyes germán népek), de általában nem tekintették őket szuverén egyéniségeknek. Feladatuk kizárólag a háztartás vezetése, a gyermekszülés és a férfiak kiszolgálása volt.