Idézet 717

„Valódi parasztos szántóföld az öröme.

Ceres áldása tölt be minden szegletet,

Sok átalag illatozik elmult szüretek levétől:

November után, mikor közelg a zord idő,

Ért fürtöket hord bé a marcona pincemester:

Mély völgy ölén szilaj bikák csordája bőg

S fegyvertelen homlokkal harcra kész a borjú.

Szemetes udvarban mindenféle nyáj bolyong:

Sok gágogó lúd, pompásfarku páva-nép,

Piros tolláról elnevezett lángmadár.

Tarka fogoly, pettyes numida gyöngytyukok

S az istenverte Colchisnak fácánjai:

Büszke kakas, mely rhodosi tyukkal párosul:

Repdeső galambseregtől hangos a torony,

Itt vadgalamb, ott hamuszínű gerle búg,

Gazdaasszonyát a konda  követi mohón,

Telttőgyű anyját a kis bárány várja már….

Hoz sárga mézet azon mód tiszta – lépesen

És sajtkorongot Sassinának erdejéből:

Álmos mogyorópeléket hoz egy másik ember:

Ez bégető barit hoz gyapjas anyja mellől,

Az meg kappant, melynek szeretni nem lehet…

Vincelléred csak városi gabonával él

S élsz tétlenül, pompás villádba hordva  mustot,

Zöldséget, almát, sajtot, csirkét meg tojást.” /Mar 132-134./

Marcus Valerius Martialis epigrammáinak tizennégy könyve, MTA, Budapest, 1942.