„A halált nem ünneplik és esdik, mint a természet páratlanul nagyszerű mesterművét, akár a boldogságot rekeszti be, akár a szenvedést szünteti, akár az öreg emberek csömörének és törődöttségének szab határt, akár szépreményű ifjút ragadja el élte virágjában, akár gyermeket szólítja el, mikor még élni sem élte az életét: mindenkinek közös vége ez….. Felszabadítja a rabszolgát, gazdája hiába ellenkezik: letördeli a foglyok bilincseit, kiszabadítja börtönükből a zsarnoki önkény keményen őrizett rabjait: megérteti a szüntelen hazájukba sóvárkodó és vissza-visszatekingető száműzöttel, hogy édes mindegy, sírja hol domborul: egyenlőséget teremt… Gondolj arra, hogy idejében meghalni mekkora jótétemény, s hányan megadták már az árát, hogy kelleténél hosszabbra nyúlt életük.” /Sen 45-47./
Seneca: Vigasztalások, Erkölcsi levelek, Európa, 1980. Ford.: Révay József, Kurcz Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése